Görögkatolikus lelkiség

 

 

Görögkatolikus Egyházunkban Illés prófétán kívül más ószövetségi szentet nem ünneplünk nyilvános templomi ünneppel. Még Mózes, „a törvényhozó” sem kap ilyen ünneplést, egyedül csak Illés, „a próféta”. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a liturgikus év folyamán ne emlékeznénk meg az ószövetségi nagy személyekről. A napi zsolozsmában benne vannak, mégpedig terjedelmes liturgikus szöveggel. Nem hagyunk ki tehát egyetlen prófétát sem. Az alkonyati istentiszteletben, az általános használatban lévő énekeskönyvünk segítségével a „közös” részből vett énekekkel tiszteljük őket.
A próféta tiszteletére szóló liturgikus énekek közül a legfontosabb – a tropár – meglehetősen rövid. Ám teológiai tartalma annál lényegesebb. Íme, álljon itt teljes terjedelmében, hogy a következőkben át tudjuk tekinteni a mondanivalóját! „Szent prófétádnak emlékét ünnepelvén, Urunk, esedezünk hozzád, üdvözítsd a mi lelkünket.”
Szövegünk szentnek nevezi a prófétát. Első pillantásra meghökkentőnek tűnhet, hogy egy ószövetségi személy ilyen megtisztelő elnevezést kap. Főleg azért, mert még a Krisztus előtti időkben élt. Szentek pedig – még a XI. században kialakult hivatalos szenttéavatási eljárás előtt – azok lettek, akik vértanúként a Jézus Krisztusba vetett hitükért adták az életüket. Sőt, az egyház kezdettől fogva szentként tiszteli például Keresztelő Jánost, Szent Józsefet, s mindenekelőtt az Istenszülő Szűz Máriát. De ha úgy tekintünk a prófétára, mint az üdvtörténet fontos alakjára, aki személyével és tevékenységével Jézus Krisztusra mutatott előre, és aki Istennek teljesen elkötelezve élte életét és végezte tevékenységét, akkor nagyon is érthető ez a cím. Isten földi országából a mennyek országába jutott.
Az ének második része éppen erre mutat rá. Azért maradt fenn a próféta emléke, azért tudjuk mi is, évezredek múltán is ünnepelni, mert Isten elkötelezett embere volt. Bizony, a hamis próféták, az álpróféták, akik csak az emberek tetszését keresték, jórészt kihullottak a történelem rostáján, s nem kerültek be az Egyház liturgikus tiszteletébe sem.
A rövid ének záró része – szokásos módon – kérést fogalmaz meg. Ebben pedig a legfontosabbat kérjük: az üdvösségünket. A bizánci egyház liturgikus gondolkodásmódjának ékes bizonyságát fedezhetjük fel itt. Imádságaink és énekeink rendszerint nem minden előkészítés nélkül fordulnak Istenhez. (Van olyan imánk is az imakönyvben, amely egy teljes lapon keresztül dicsőíti és magasztalja Istent, majd a végén két sorban tartalmaz egy rövid kérést.) Itt egy kissé burkoltan szerepel ez. Az ének szövege azt mondja, hogy a próféta emlékét ünnepelve – tehát imádságos légkörben – terjesztjük elő a kérésünket. Imádságaink és énekeink szövegének ismeretében bizonyára nem tévedünk, amikor azt állítjuk: a szövegbe még azt is bele lehet érteni, hogy a próféta esedezései által üdvözítsen bennünket a jóságos és emberszerető Isten.
Bizalommal kérhetjük, hogy az üdvtörténetben korábban munkálkodó próféták a mi üdvösségünk megvalósulását is segítsék.