A bizánci Egyház liturgikus naptára meglehetősen zárt. Ez egyrészt azt jelenti, hogy főleg a keresztény ókor szentjei kerültek bele. A középkorból alig, az újkorból pedig nem is vettek fel bele szentet. Másrészt azt jelenti, hogy nyugati szentek nem is találhatók a keleti liturgikus naptárban. Sőt, magyar görögkatolikus Egyházunkban a magyar szentjeink is erre a sorsra jutottak. Pedig sok boldog és szent került ki az Árpád-házból. Szent István apostoli királyunk az egyetlen üdítő kivétel, akinek teljes liturgikus tiszteletet adunk, mégpedig saját liturgikus szövegekkel.
Bármily meglepő, Szent László királyunk sincs benne a görögkatolikus liturgikus naptárunkban. Így a templomi szertartásokban sem emlékezünk meg róla. Pedig megérdemelné. Nemcsak az általános vonásai tennék őt méltóvá erre, hanem az is, hogy pártolta és pártfogolta a bizánci rítust. Elég csak arra gondolni, hogy 1093 pünkösdjén, a szabolcsi zsinaton ezt alátámasztó rendelkezéseket hozott. Vagy arra, hogy leánya, Szent Piroska, Eiréné néven bizánci császárné lett.
Csupán egyetlen próbálkozásról tudunk Szent László liturgikus tiszteletének terjesztésével kapcsolatban. Dr. Szántay István pápai prelátus (a miskolci apostoli kormányzóság későbbi kormányzója) az 1920-as évek legvégén megfogalmazta és Mindennapi kenyér című imakönyvében kiadta Szent László király két legfontosabb liturgikus énekét. Ám a szentet ő sem tudta felvenni a liturgikus naptárba. Így imakönyvében is inkább imádságok, mint liturgikus énekek maradtak. Érdemes megismerni a szövegüket, mert más kiadványban azóta sem láttak napvilágot. Mindkét ének meglehetősen egyszerű, de nagyszerű: egy-egy gondolatot kíván kifejteni szentünkkel kapcsolatban.
A tropár így szól: „Ki az erény gyöngyeivel ékesítéd királyi koronádat és a mennyei dicsőség koronájára érdemesíttettél, Istentől ihletett királyunk, Szent László, könyörögj Krisztus Istenünkhöz, hogy békét ajándékozzon a magyar hazának és lelkeinknek bőséges kegyelmet.” Itt akár a szentek győzelmi koszorúja (1Tim 4,8), vagy még inkább a dicsőség koronája (Zsolt 8,6) is az emlékezetünkbe idéződhet. De mindenképpen szentünk királyi koronájáról van benne szó. Milyen szép gondolat, hogy ezt ő az erényeivel díszítette föl. S a párhuzamot még folytatja a szerző, amikor azt mondja, hogy a szent király így vált méltóvá arra, hogy a mennyei koronát elnyerje. Ezek után már csak a közbenjárásért szóló rész van hátra a szövegben.
A konták szintén egy gondolatot fejt ki még az előzőnél is rövidebb szövegében: „Isteni tudományú László királyunk, ki a sziklából vizet fakasztva sereged szomjúságát eloltád, könyörögj Krisztus Istenünkhöz, hogy oltsa el a te hűséges tisztelőid lelki kínjait.” A szerző itt szentünk egyik legismertebb tettét, a vízfakasztás csodáját állítja a középpontba. Az énekben szereplő párhuzammal azt kérjük, hogy Krisztus ne a szomjúság, hanem a lélek kínját apassza el bennünk.
Bizony, érdemes lenne naponta elimádkoznunk e két szép szöveget!
