Görögkatolikus lelkiség

Milyen megrázó a pünkösd utáni 22. vasárnap evangéliumának (Lk 16,19–31) utolsó mondata! Az örök kárhozatra jutott, földi életében dúsgazdag ember kéri Ábrahámot, hogy küldjön figyelmeztetést a még életben lévő öt testvérének, nehogy ők is a pokolba kerüljenek. Ábrahám ekkor mondja ki ezt a súlyos mondatot: „Ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek” (Lk 16,31). S hogy kik ezek? Nyilván azok, akik a dúsgazdag ember testvéreiként hozzá hasonló életmódot folytattak. Csak a vagyonuk gyarapításával törődtek, nem hallgattak a jézusi tanításra: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21). Óhatatlanul felidéződik előttünk Jókai Szegény gazdagok című regénye, amelyben minden a pénz, a vagyon körül forog, de igazi boldogságot egyetlen szereplő életében sem találunk. Ám a regénynél számukra sokkal fontosabb a Szentírás üzenete és a liturgia azt értelmező szövege.
Kortársaink közül hány, de hány emberre érvényes ugyanez az evangéliumi tanítás: „Ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.” Szerencsére mi nem így vagyunk vele, mert mi hiszünk a Feltámadottnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak, aki értünk „szegénnyé lett, hogy szegénysége által” meggazdagodjunk (2Kor 8,9). Vállalta a betlehemi szegénységet, a názáreti nélkülözést, a jeruzsálemi kitaszítottságot, a golgotai lemeztelenítést. De mindeközben mérhetetlenül gazdag volt a mennyei Atya akaratának teljesítésében. Milyen szépen fejezi ki ezt az egyik kánonunk szövege: „Az atyai keblet el nem hagyva meglátogattad a mi szegénységünket.” Valóban azért, hogy „Istenben tudjunk gazdagodni” (Lk 12,21). Ámde akarjunk is valóban, nehogy a dúsgazdag sorsára jussunk, amikor már minden késő lesz!
Ne akarjunk azonban más portája előtt söpörni. Tekintsünk inkább magunkba. Gondoljuk meg: mi mennyire vesszük komolyan, hogy a földi életben kell jót cselekednünk? Mert ez az érdemszerzés ideje. Ha olyan kőszívűek vagyunk, mint a dúsgazdag ember, és egy morzsányi jót sem tudunk tenni a szükséget szenvedő embertársunkért, akkor a túlvilágon, az „áthághatatlan szakadék” (Lk 16,26) túlpartján az örök, a változatlan és változhatatlan szenvedés vár ránk.
Mindehhez még azt is meg kell fontolnunk, hogy nem önmagában a szegénység adja az üdvösséget. Nem pusztán azért jut valaki a mennyországba, mert földi életét koldusként tengette. Hanem azért, mert zúgolódás nélkül, Isten akaratába belesimulva élte. Ahogy önkiüresítésében Jézus – bár istenségét megtartva (Fil 2,6–11) – magára vállalta az emberi élet minden nyomorúságát, hogy a mennyei Atya akaratának teljesítésében élje földi életét, s ezáltal üdvösséget hozzon nekünk. Csak akkor örököljük Isten országát (Mt 5,3), ha lélekben tudunk szegények lenni.
Igenis, mi hiszünk a Feltámadottnak, aki az üdvösség örömhírét hirdeti nekünk, és ennek fényében igyekszünk élni! Így éneklünk neki: „Te érettünk emberré levén (…) eltemetéseddel a pokol bilincseit összezúztad, föltámadásod által pedig mindnyájunkat gazdaggá tettél, kegyelmes Urunk, dicsőség neked.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..