Görögkatolikus lelkiség

A legkisebb hittanos gyermek is tudja a választ arra a kérdésre, hogy mit csinálunk, amikor imádkozunk: „Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk.” Már a keresztény ókorban így fogalmazott Nílus apát: „Az imádság párbeszéd Istennel.” Természetesen sok más meghatározása is létezik az imádságnak, de talán mégiscsak ez a legfontosabb, mert azt igazolja, hogy az imádság révén élő kapcsolatban lehetünk Istenünkkel. A Görögkatolikus Egyházban erről szól az evangélium (Jn 4,5–42) a húsvét utáni negyedik vasárnapon. Jézus szóba áll, sőt, hosszas párbeszédet folytat a szamariai asszonnyal. És ezt támasztja alá liturgikus szövegünk is: „Hallgassuk meg a drága titkokat, melyekre Szent János tanít a szamariai asszony történetében, mint állott szóba az Úr egy asszonnyal (…), mert azért jött el, hogy fölkeresse képmását mint örökké dicsőséges.”
A történet elején azt látjuk, hogy Jézus szólal meg először. Ő szólította meg a szamariai asszonyt (Jn 4,7). Atyáink tanítása szerint mindig Isten az, aki megszólít bennünket, mi csak válaszolunk neki az imádságunkban. Igen, „mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Mindent tud rólunk, ismeri a szükségeinket is. De ha nem válaszolunk neki, ha nem akarunk vele érintkezni, ahogy a zsidók nem akartak a szamariaiakkal, akkor magunkat károsítjuk, és mérhetetlenül szegények maradunk.
A párbeszédben előrehaladva azonban az idegen (mert szamariai) asszony akarja a kapcsolatot. Talán még nem is látja át az igazi jelentőségét, talán még csak a kényelem sugallja neki a gondolatot, hogy kérje Jézustól az „élő vizet” (Jn 4,15), de igenis megteszi. Még akkor is, ha kiderült a számára kényelmetlen (és minden bizonnyal szégyenletes) helyzet, a valós állapota: hogy vadházasságban él. Még akkor is, ha kiderült, hogy nem „igazi” az imádkozásának módja és gyakorlata, mert még nem tudja és nem gyakorolja, hogy „az igazi imádóknak lélekben és igaz­ságban kell imádniuk” Istent (Jn 4,24).
A történet csúcspontján Jézus bemutatkozik az asszonynak, aki tudja, hogy a Messiásnak majd valamikor el kell jönnie: „Én vagyok az, aki veled beszélek” (Jn 4,24). Milyen hatásos szavak! Az evangélium összességét tekintve Jézus – különböző formákban – meglepően sokszor mondja magáról, hogy „én vagyok”. Ő a szőlőtő, az élet kenyere, az élő kenyér, a világ világossága, az ajtó, a kapu, a jó pásztor, a feltámadás és az élet, az út, az igazság és az élet. Az evangélium hirdetése közben bátorításként többször elmondja apostolainak, hogy ő van, és feltámadása után is így tesz. Kritikus helyzetben, a kihallgatásakor is megvallja ezt, bár olyan formában, hogy ne tudjanak belekötni. A legfontosabb mégis az, amit itt és ekkor mond: Ő a Messiás, a világ Megváltója!
A párbeszéd eredménye – s ez milyen nagyszerű – az apostolkodás. „Sokan hittek benne (Jézusban) a szamariaiak közül, az asszony szavára” (Jn 4,39). Milyen jó volna, ha a mi imádságunk – Istennel való párbeszédünk – is továbbgyűrűzne, és hatására mások is megtalálnák az élő kapcsolatot Istennel!

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .