A legkisebb hittanos gyermek is tudja a választ arra a kérdésre, hogy mit csinálunk, amikor imádkozunk: „Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk.” Már a keresztény ókorban így fogalmazott Nílus apát: „Az imádság párbeszéd Istennel.” Természetesen sok más meghatározása is létezik az imádságnak, de talán mégiscsak ez a legfontosabb, mert azt igazolja, hogy az imádság révén élő kapcsolatban lehetünk Istenünkkel. A Görögkatolikus Egyházban erről szól az evangélium (Jn 4,5–42) a húsvét utáni negyedik vasárnapon. Jézus szóba áll, sőt, hosszas párbeszédet folytat a szamariai asszonnyal. És ezt támasztja alá liturgikus szövegünk is: „Hallgassuk meg a drága titkokat, melyekre Szent János tanít a szamariai asszony történetében, mint állott szóba az Úr egy asszonnyal (…), mert azért jött el, hogy fölkeresse képmását mint örökké dicsőséges.”
A történet elején azt látjuk, hogy Jézus szólal meg először. Ő szólította meg a szamariai asszonyt (Jn 4,7). Atyáink tanítása szerint mindig Isten az, aki megszólít bennünket, mi csak válaszolunk neki az imádságunkban. Igen, „mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Mindent tud rólunk, ismeri a szükségeinket is. De ha nem válaszolunk neki, ha nem akarunk vele érintkezni, ahogy a zsidók nem akartak a szamariaiakkal, akkor magunkat károsítjuk, és mérhetetlenül szegények maradunk.
A párbeszédben előrehaladva azonban az idegen (mert szamariai) asszony akarja a kapcsolatot. Talán még nem is látja át az igazi jelentőségét, talán még csak a kényelem sugallja neki a gondolatot, hogy kérje Jézustól az „élő vizet” (Jn 4,15), de igenis megteszi. Még akkor is, ha kiderült a számára kényelmetlen (és minden bizonnyal szégyenletes) helyzet, a valós állapota: hogy vadházasságban él. Még akkor is, ha kiderült, hogy nem „igazi” az imádkozásának módja és gyakorlata, mert még nem tudja és nem gyakorolja, hogy „az igazi imádóknak lélekben és igazságban kell imádniuk” Istent (Jn 4,24).
A történet csúcspontján Jézus bemutatkozik az asszonynak, aki tudja, hogy a Messiásnak majd valamikor el kell jönnie: „Én vagyok az, aki veled beszélek” (Jn 4,24). Milyen hatásos szavak! Az evangélium összességét tekintve Jézus – különböző formákban – meglepően sokszor mondja magáról, hogy „én vagyok”. Ő a szőlőtő, az élet kenyere, az élő kenyér, a világ világossága, az ajtó, a kapu, a jó pásztor, a feltámadás és az élet, az út, az igazság és az élet. Az evangélium hirdetése közben bátorításként többször elmondja apostolainak, hogy ő van, és feltámadása után is így tesz. Kritikus helyzetben, a kihallgatásakor is megvallja ezt, bár olyan formában, hogy ne tudjanak belekötni. A legfontosabb mégis az, amit itt és ekkor mond: Ő a Messiás, a világ Megváltója!
A párbeszéd eredménye – s ez milyen nagyszerű – az apostolkodás. „Sokan hittek benne (Jézusban) a szamariaiak közül, az asszony szavára” (Jn 4,39). Milyen jó volna, ha a mi imádságunk – Istennel való párbeszédünk – is továbbgyűrűzne, és hatására mások is megtalálnák az élő kapcsolatot Istennel!
