A húsvét utáni negyedik vasárnapon a Görögkatolikus Egyházban az inaszakadt meggyógyításának történetét halljuk az evangéliumból (Jn 5,1–15). A világegyházhoz csatlakozva a hivatások napját is ekkor ünnepeljük. Ehhez – különösen a papi és szerzetesi hivatások válságának idején – komoly megalapozást ad nekünk az evangéliumi mondat: „Uram, nincs emberem” (Jn 5,7). Ámde most mégis egy másik mondatra irányítsuk a figyelmünket! Szinte fölöslegesnek tűnik Jézus kérdése, hiszen a beteg már harmincnyolc éve várja a Beteszda-fürdő partján a gyógyulást. Egyik liturgikus szövegünkből teljes keserűségében halljuk a hangját: „az én ágyam koporsó gyanánt szolgál nékem”. Éppen ezért nem is azt mondja, hogy „igen, persze, meg akarok gyógyulni”, hanem azt, hogy „mire odaérek, már más lép be előttem” a vízbe (Jn 5,7). Ez elgondolkodtató. Harmincnyolc év alatt egyetlenegy ember sem akadt, aki a segítségére lett volna!
Mindenkinek fontos a gyógyulás. Sokszor hallani az emberektől – még a mélyen hívőktől is –, hogy a világon a legfontosabb az egészség. Ami vitatható, mert a hit, az Istennel való kapcsolat még ennél is fontosabb. Hiszen „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mk 8,36.) Az is szinte már közhelyszámba megy, hogy a hívő ember könnyebben gyógyul, mint a hitetlen, mert neki van kibe kapaszkodnia, van kitől segítséget kérnie. Kétségtelen, hogy a gyógyulás fontos. De hogyan? Nagy Szent Bazil atyánk már a IV. század derekán megmondja, hogy elsősorban az Úrhoz kell fordulni egészségünk érdekében, és csak azután orvoshoz, gyógyszerhez. Íme, ebben a történetben egyenesen a fordítottját látjuk: Jézus fordul a beteghez, hogy gyógyulást adjon neki.
Mindenki legyőzheti az önzést. Valahol ott kezdhetem a munkát, hogy nem a legjobb falatot veszem ki a közös tálból, előreengedem a másikat az ajtónál, a közlekedésben beengedem a sorba a mellettem haladót, és még hosszan sorolhatnánk a példákat. A lényeg az, hogy ne ragaszkodjam mindenáron a magam akaratához, még akkor sem, ha jogos lenne. Inkább az önzetlen szeretet vezéreljen, mert ez a jézusi minta.
Jézus példája nem csak az udvariasságról, nem is csupán az önzés legyőzéséről szól, hanem a szeretet teljességéről. Hát hiányzott neki, hogy a zsidók azzal vádolják, hogy megszegi a szombati nyugalmat (Jn 5,10)? Hiányzott neki, hogy üldözzék, mert szombaton gyógyított (Jn 5,16)? Hiányzott neki, hogy az életére törjenek (Jn 5,18)? Ám ő nem törődik mindezzel. Csak a szeretetét akarja árasztani az emberekre. Nemrég, a nagyhéten élhettük át ennek csúcspontját a liturgikus megjelenítő megemlékezésben: odaadta életét a világ életéért és üdvösségéért. Értünk is, akik nem érdemeljük meg ezt, mert udvariatlanok vagyunk másokkal szemben, és gyakran nem tudunk fölülkerekedni az önzésünkön. Pedig nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja a felebarátjáért (Jn 15,13).
Ha nem is teljesen, de legalább egy kis részben próbáljuk meg legyőzni magunkat, legalább egy kis részt igyekezzünk odaadni az életünkből másoknak!
