Gesztenyeünnep

édes fajtád püréi miatt,
ma is összecsordul a nyál a számban,
ha visszagondolok tejszínhab alól
kikandikáló hűs kukacaidra,
a nyolcvankilences lázas ősz miatt,
mikor talán a Fekete lyukból hazafelé,
késő éjjel a Bártfai utcán, a Sós parkban
mámorosan a markomba szorítottalak,
a szépséges miskolci ősz miatt,
mikor a széles napsütésben
hancúrozva tüzes angyalommal,
a belvárosban dobáltuk egymást veled,
egy borsodi költő hanghordozása miatt,
ahogy olvasta vagy inkább mondotta fejből:
„megyünk kézen fogva élők és holtak előtt:
gesztenyezivatar szakad ránk”,
a gazdag terményes tál miatt,
amelyet ifjú házasként állítottam össze,
s azután évekig alapként szolgált
mesés adventi koszorúinkhoz,
halottak napi temetők miatt,
melyekben gyakorta hagytunk hátra téged
égő méccsel, krizantém súlyos illatában
sírkövön, kolumbárium üregében,
kezünk melege miatt,
mikor a szerzetesek terén vettünk
és papírzacskóban vittünk szelíd belőled
egymásnak a törzshelyünkre,
egy alkotótársam verse miatt,
mert mint írja benne, „vadgesztenye
hazáig a téma, jóllehet kibontva,
meg sem áll”,
és gyermekeim szeme miatt,
a te áldott színed fénylik bennük
váratlan örömükben,
mindahányszor rád találnak.