A beteg ember nem veszhet el a kemény pénzügyi érdekek diktálta rendszerben – hangsúlyozza. A 2007-ben megkezdett reformfolyamat – ennek nevezték – elsősorban az ágyszámleépítés kapcsán kavart nagy vihart. Mennyiben érintette ez az Irgalmas Kórházat?
– Az aktív fekvőbeteg-kapacitás több mint tíz százalékát vették el országosan. Nálunk ez még nagyobb arányban jelentkezett: az aktív ellátás több mint harminc százalékát szüntették meg, ennek következtében egész osztályokat kellett bezárnunk. Közben átalakították területi ellátási kötelezettségünket is. Ma elsősorban Szentendre és környékéről, Budapest néhány kerületéből, de egyes szakmákat tekintve a Zsámbéki medencéig tartoznak hozzánk a betegek. Ezt nem hozták összhangba az ágyszámokkal. Jóval kevesebb beteg ellátását fizetik, mint a korábbi ágyszámok és területi ellátási kötelezettség mellett, miközben a betegek száma változatlan maradt. Mindezek után a hétszázötven dolgozóból százötvenet el kellett bocsátani: elsősorban gazdasági területekről, de részben már a gyógyító ellátást, az orvosokat és nővéreket is érintette.
– Milyen hatással volt ez a gyógyításra?
– Megnövekedtek a vizsgálati, illetve műtéti várakozási idők, ezzel a betegek hátrányt szenvednek. A várakozás idején szedik a drága gyógyszereket, amelyeknek számos mellékhatása lehet, betegségük miatt rosszabb az életminőségük, nem tudják korábbi módon ellátni a munkájukat – s végső soron mindez pénzbe kerül a társadalomnak.
– Hetek óta bizonyos számok forognak közszájon: a kórházszövetség 25,5 milliárdot kér az egészségügyi kormányzattól az év hátralevő hónapjaira, részükről 4 milliárd az ajánlat. Legutóbb decemberre ígért az egészségügyi miniszter 6 milliárdot, de ez tulajdonképpen már a jövő évi keretet terheli.
– Áprilisban ismét átalakította a kormányzat a kórházak működését. Módosították a belső finanszírozást, lényegesen kevesebb pénzt biztosít az egészségügyi pénztár (OEP). Ez sokkal drámaibb változást jelent az ágyszámcsökkentésnél. Április óta havi hatvanmilliós veszteséggel számolunk. A négy és fél milliárdos megajánlott kormányzati összeg kórházunkra nézve csupán húsz-huszonöt millióval enyhítené ezt a hiányt.
– A mindennapi gyógyításban mit érez ebből a beteg?
– Egyes orvosi szakmák – például a reumatológia és az ortopédia – jobban tervezhetők. Itt már sajnos, mint utaltam rá, egy-két éves várólisták alakultak ki. Az akut ellátási területeken – elsősorban a kardiológiai, a sebészeti és az intenzív osztályon – a sürgősségi és a fontossági szempont az elsődleges. Az osztályvezető főorvosok feladata, hogy folyamatosan figyelemmel kövessék a betegségek természetét, s ezek gyógyítását összehangolják az anyagi lehetőségekkel, ami igen körültekintő gazdasági fegyelmet kíván, miközben az orvos nem adhatja föl hippokratészi esküjét!
– Az egészségügyi kormányzat azzal szokott érvelni, hogy a kórházak fölöslegesen sok beteget fogadnak, nem a feltétlenül szükséges beavatkozásokat végzik – egyszóval a kórházak pazarolnak.
– Ez így nem állja meg a helyét. Tény, hogy az orvos-beteg találkozások száma a legmagasabbak közé tartozik Európában. Számos, korántsem egészségügyi természetű probléma csapódik le ugyanis az egészségügyben (szociális, lélektani, stb.). Ha az egészségügyre hárul a megoldásuk, ez nyilván sokkal többe kerül.
A 2007-ben megkezdett egészségügyi reformelképzeléseknek voltak esetleg racionális elemei, lehet, hogy néhány kórházat valóban be kellett volna zárni, de ezt politikai meggondolásokból végül nem vállalták, talán egyedül az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet kivéve. Ma más taktikát választanak. Olyan kevés pénzt adnak a kórházaknak, hogy „maguktól” menjenek csődbe, s a fenntartók kénytelenek legyenek felszámolni. Egyes vélemények szerint harminc milliárdot, mások szerint ötven-hatvan milliárdot vontak ki idén az egészségügyből.
– Lehet-e még tovább ésszerűsíteni, hatékonyabbá tenni a kórház belső működését, amire állandóan ösztökél a kormányzat?
– Mindig lehet valamivel hatékonyabban működni, de ezzel nem oldható meg a mai helyzet. Egyes országokban világosan meghatározzák, a társadalombiztosítás milyen szintig vállalja a gyógyítást. Nálunk ennek terhét kimondatlanul a kórházakra, az orvosokra igyekeznek hárítani. Az egyik oldalon szorító gazdasági kényszer jelentkezik, a másik oldalon pedig ott áll a beteg ember. Ez óriási belső feszültséget kelt. Az osztályokon a munkatársak között naponta problémát okoz, hogyan lehet egyensúlyban tartani az anyagi kényszert és a beteg ember gyógyítását.
– A kormányzati egészségügyi elképzelésekből mintha „csak” az ember maradna ki…
– Úgy tűnik, leginkább valóban ő vész el…
– Mit jelent ebben a helyzetben, hogy az Önök intézménye egyházi kórházként működik?
– A betegápoló irgalmas rend több mint négyszáz éve van jelen számos országban, ma is négy-ötszáz kórházat működtet. A legtöbb országban bizalommal tekintenek rájuk. A szerzetesrend 2000-ben kapta vissza budai kórházát, azóta tulajdonosként több milliárdot költött műszerekre, az épületek felújítására.
Azt érzékeljük – nemcsak mi, hanem az egyházi kórházak általában –, mintha az általánosnál még inkább el akarnák lehetetleníteni a működésünket.
– Az évek óta nyilvánosság előtt folyó huzavona mennyire kezdte ki a betegek bizalmát?
– Ez szerencsére kevésbé sérül, mert a kórház dolgozói arra törekszenek, hogy a beteg ember minél kevesebbet érezzen ebből. Ha valaki bekerül hozzánk, legföljebb azt látja, a körülmények talán nem a legjobbak, de maga a gyógyító ellátás nem szenved csorbát. Ezzel együtt is igyekszünk például komfortosítani a szobákat, és nemrégiben új központi műtőt építettünk.
– Érzékelhető-e a betegek részéről: azért jönnek ide, mert ez egyházi kórház?
– Jelentős részüknél igen, de – a visszajelzések ezt igazolják – mindenki tapasztalja az emberközpontú megközelítésből származó többletet. Lelkigondozó szolgálatunk vallásától, világnézetétől függetlenül igyekszik segíteni a beteg embernek. A segítség olykor beszélgetésből áll, műtéti és egyéb beavatkozások előtt oldják a pszichés feszültséget, ha pedig a beteg gyógyíthatatlan vagy ahhoz közeli állapotban van, bevonják a családot is. Ezt az irányt általánosan fejleszteni kellene az egészségügyben, hogy a gépek között ne vesszen el az ember.
– Milyen reményekkel tekintenek a jövőbe?
– Az irgalmas rend korábban, tehát az államosítás előtt, önfenntartó rendszert alakított ki: a kórház mellett gyógyfürdő, szálloda, vendéglő működött, s ezek bevételét a kórház céljaira fordították. Ennek valamiféle visszaépítése folyik most is. Nemsokára megnyílik például a nagyközönség számára a törökfürdő, amelynek nyeresége a gyógyítást fogja szolgálni.
