Futva megyek elibéd

Reggel persze mindenki siet valamennyire, de én délután is futni szoktam: ki a munkahelyről, a busz, a villamos után, fel és le. Ilyenkor már nem sok értelme van a futásnak, hiszen a gyerekeimet nem teszik ki az utcára, a záróra még odébb van. Én mégis lihegek, az utolsó métereken már szinte repülök. Pedig tudok én lassan menni, mert amikor lányommal kilépünk a suli kapuján, hirtelen lenyugszik minden.

Nálunk a nagyheti szertartáson a ministránsok gyakran elbambulják, hogy az Oltáriszentség mellékoltárhoz vitele alatt kell kerepelni, visszafelé már nem. A két menet alapjaiban más. Az ünnepélyes, lassú ütem és az üres helyrefutás. Így különböznek az én utaim is: egyedül futok, gyerekkel cammogok. Bal kézben májkrémes kenyeret, a jobban üzenőt és frissen festett papírmadarat egyensúlyozva. Diskurálunk, kibeszélünk, pletyizünk, panaszkodunk és örömködünk a keskeny járdán araszolva az óvodáig, onnan hármasban folytatjuk ugyanazt haza. Ezért az andalgásért kétszer ilyen távot is lefutnék. Autónk nincs, gyalogosan hódítjuk meg a világot. Van ebben valami kéjes birtokbavétel: a táv tényleg az enyém, megharcoltam érte. Közben hallgatom a rohanó világ miatti menetrendszerű panaszokat, de én nyugodt vagyok, mert sosem rohanok, csak futok, ami más minőség. Még az ének is megengedi, hogy futva érkezzünk az Isten elé. A futásban nincs meg a rohanás kapkodó felszínessége, csak a sürgető sietség, a türelmetlen, szerelem hajszolta robogás a cél felé. Tehát nem is olyan nagy tragédia, ha átfutjuk az élet kevésbé izgalmas részeit. Csak tudjunk fékezni…