Szinte minden tavasszal a lakásomtól csupán négy metrómegállónyira lévő Népligetben hallom őket először. Idén április 9-én mentem ki, kora reggel, kellemes tavaszi időben. Ilyenkor nem csak a madarak érkeznek, rohamosan színesedik a liget is. A tölgyek és platánok ugyan még kopaszon álltak, de például a vadgesztenyéken már frissen kibomlott zöld leveleket borzolt a szellő. Rengeteg volt a sárga virág, a korai juhar apró szirmaitól kezdve a sombokrokon át egészen a salátaboglárkáig, a helyenként tömegesen nyíló gyermekláncfűvirágok pedig úgy néztek ki, mintha valaki aranypénzeket szórt volna a fű közé. De egyre hangosabb volt a madárkórus is. Flótáztak a fekete rigók, csattogtak az erdei pintyek, énekeltek a barátkák, és több helyről is hallottam a kis csilcsalpfüzike kedves „csip-csup, csip-csup”-ját. A fűben elegáns tollazatú szarkák sétáltak, valahol dolmányos varjú károgott hangosan, a magas ágakon két mókus önfeledten kergette egymást. Szerelmesen búgtak az örvös galambok, a hímek néha csattogó szárnyakkal a levegőbe emelkedtek, nászrepültek. Párjaik a földön kis ágacskákat válogattak, szegényes fészkeiket építették. A nyakán fehér foltot viselő örvös galamb egyre jobban terjeszkedik Budapesten, nemcsak itt, a Népligetben vagy a Margit-szigeten, hanem kifejezetten városias környezetben is gyakran látom és hallom őket. Körbejártam, de fülemülét nem hallottam. Újra elindultam ugyanazon az úton, de most már a számban volt a kis fülemülesíp, és amikor az egyik bokros részhez, egy korábbról ismert fülemüle-fészkelőhely közelébe értem, megfújtam. Ha egyáltalán megérkeztek, a hívogatójukat utánzó hangra jelentkezniük kell. Nincs az a fáradt fülemüle hím, amelyik ezt a hangot meghallva, mögötte leendő párját sejtve, legalább néhány strófa erejéig meg ne szólalna. A pulykacsontból készült kis szerszám ezúttal sem hagyott cserben. Már a harmadik hívásra megszólalt, és csattogva közeledett felém az első idei fülemüle. Talán csak az elmúlt éjszaka érkezett, fáradt lehetett, de a csalogató hangnak nem tudott ellenállni. Távcsővel gyönyörködtem benne. Alacsony ágon ült, torka szaporán lüktetett, ahogy egyik gyönyörű strófát a másik után küldte szét a ligetben. Sajnos csak néhány percig énekelt, aztán hirtelen elhallgatott, és a bokrok alá suhant. Hiába hívogattam, többé nem szólalt meg. Negyedórával később a liget másik oldalán egy újabb hímet sikerült megszólaltatnom. Ez a madár pihentebb lehetett, mert tüzesen és hosszan csattogott, és akkor sem hagyta abba, amikor a sípot zsebrevágva továbbmentem. Számomra minden tavasszal visszatérő élmény az első fülemüleszó, de idén ez szomorúsággal párosult. Korábban gyakran feleségemmel együtt mentünk ki és lestük őket, együtt örültünk, amikor a madár a síp hangját meghallva csattogni kezdett. Idén már csak egyedül hallgathattam őket, és bár énekük éppen olyan gyönyörű volt, mint korábban, az egymást követő változatos strófák már csak az emlékezés szomorú függönyén át érkeztek hozzám.
