Füle rajta volt a malomjáraton
Fotó: Elmer István

 

A nádfedeles, fehér épület homlokzatán – stukkószerű kiképzésben – látjuk a malomkereket, alatta a két évszámot: 1055 és 1957. Magyarország legidősebb működőképes vízimalmánál vagyunk – kezdi Pál Imre. Legidősebb, tiszteli meg a szóval, mintha a malom élő személy volna, s bizony kijár neki ez. 1055 közismerten a tihanyi apátság alapításának éve, s a malom eredete is ebbe az időbe nyúlik vissza. Az 1957-es dátum pedig a malom legutóbbi belső átalakítására utal, ekkor nyerte el jelenlegi formáját.
1892-ig a malom a tihanyi apátság tulajdonába tartozott. A bencéseknek még két malma működött a faluban. A XIX. század végén adták el őket, így került ez a malom egy helybeli gazdálkodó tulajdonába. Korábban a tihanyi apát árendába, haszonbérbe adta ki három évre, amit aztán meg lehetett hosszabbítani.
Forog a felülcsapott vízikerék, „a víz tömegét használjuk munkavégzésre” – halljuk a magyarázatot, s máris belemerülünk a szakmai ismeretekbe. „A vályúból a víz a kis rekeszekbe folyik, s ez hozza mozgásba a kereket. Majd alul a víz kiömlik belőlük, hátul pedig üresen térnek vissza. Így tartja a víz folyamatos forgásban a kereket.”
A vasból készült tengely a falon át befut az épületbe, ahol az őrlő berendezéseket ennek energiája mozgatja. „Minden ugyanúgy működik, mintha ma is iparszerű őrlés folyna.”
Közben gyermekcsapat érkezik, s velük együtt haladunk tovább. Pál Imre a maga kedves humorával megjegyzi az álmélkodó fiataloknak: a malmot hajtó hegyi forrás vize továbbhalad a Balatonba, ez hűti a tavat a nyári hőségben… „A felvíz és az alvíz között akkora szintkülönbségnek kell lenni, hogy közé lehessen helyezni a kereket. A zúgónál távozik a fölös víz, a keréken az egyenletes vízellátásról a vályú fölött lévő zsilip gondoskodik.”
A malomkereket három éve cserélték legutóbb. Külső részei, az úgynevezett koszorúk és a küllők tölgyfából, a belső részek pedig vörösfenyőből készülnek. A fal mellett korhadt fadarab. Maradvány a régi kerékből: ilyenné vált húsz év után.
Továbblépünk, a malom belsejében járunk. „A malomban fehér lisztté őrölték a búzát. Ha van fehér liszt, létezik barna liszt is. A búzaszem ugyanis barna. Ha mindenestől megőrölnénk, belekerülne a búza héja, a korpa is, s akkor kapnánk a barna, másként a teljes kiőrlésű lisztet.” Amelyet napjainkban egyre inkább kedvelnek.
Ebben a malomban egy technológiai megoldással leválasztották a búza héját, a korpát, amit aztán a malacokkal etettek meg. Innen származik a közmondás: korpa közé keveredett – ha valaki rossz társaságba került. A búza belső részét, a dercét és a darát porították szép, fehér színű lisztté.
A malomban háromféle liszt készült, s a maradvány volt a búzadara. A lisztfajtákat ujjunkkal megtapinthatjuk, érezzük a különbséget: kenyérliszt, finomliszt és rétesliszt. „A kenyérliszt, a BL 80-as és a BL 112-es – hangzik szakszerűen – egészen finomra van őrölve, s kissé sötétebb a másik kettőnél, mert a korpából is jut bele valamennyi. A kenyérlisztnél grízesebb a finomliszt, s még grízesebb a rétesliszt, a maradvány pedig a gríz.” Ez utóbbiból készül a grízes tészta (miután a réteslisztből a háziasszony kigyúrta hozzá a tésztát – ha még szokás ez valahol), s a magam ízlése szerint odagondolom a lecsót; családom halvány délszláv ága hozta az otthoni konyhára ezt az ételt.
De nézzük, mielőtt elmerülnénk a kulináris élvezetekben, hogyan folyt az őrlés? A búzát zsákokban hozták a gazdák a malomba, a bejárat mellett áll a mázsa, ahol lemérték, s itt vette le belőle a molnár a tíz százalék vámot – másként a fizetségét. A zsákból a felöntő garatba borította a búzát, „s ha ezt a kis schubert lehúzzuk, a búza bezúdul a kis rekeszbe” – mutatja Pál Imre. Fatokban futó serleges felvonó (a városokban páternoszterként ismerik a hasonló, nagyobb szerkezetet) vitte a terményt föl, a padlástérbe. Pál Imre peleliftnek nevezi, mert reggelente, amikor beindítja, az egyik serlegben, amely most nem szállít búzát, egy kis pele szokott benne csücsülni. Ez a mókusféle rágcsáló igen aranyos hatalmas gombszemével, csakhogy előszeretettel lát neki a házban található minden ehetőnek. „Liftezik egyet-kettőt, majd a padláson kiugrik.”
A padláson a felszállított gabonát beleborították a gépek fölötti kamrába. S lentebb már várta a szemeket a hengerpár: mikor roppanthatja össze őket? Azok a gépek, amelyek ma a malomban láthatók, a XIX. században leváltották a malomköveket. Most már nem az egymáson forgó kőfelületek őrölték a búzát lisztté, hanem egymással szemben forgó két henger törte össze a búzaszemeket. A gépek százhuszonhat évvel ezelőtt készültek a Ganz Gyárban, s még mindig üzemképesek.
„Itt látható a büszkeségem” – mondja Pál Imre, s olvassa: „Ganz és társa, 1889, Budapest. Ha bekukucskálunk, a résen át látjuk, lapos szíjjal vesszük le a malomkerék forgó tengelyéről a meghajtást, s fogaskerék áttétellel működik minden.
Föntről zúdultak le a búzaszemek, s az etetőhenger – újabb szakkifejezés! – fátyolszerűen adagolta a hengerkerekekre a búzaszemeket.”
Pál Imre leveszi a burkolatot: előtűnik Ganz Ábrahám és Mechwart András kéregöntésű hengere. „Öntési technológiája valaha világszabadalomnak számított. Sorozatban gyártotta a Ganz, mi láttuk el vele az egész világot. Ha az írországi Dublinba látogatunk, meggyőződhetünk arról, hogy a Guinness sörgyárban még mindig ilyen berendezéssel törik össze az árpát.”
Az őrlőkerekek sebessége állandó volt. A molnár állította be azt a sebességet – a vízmennyiség adagolásával –, amely elegendő nyomatékot biztosított a különféle keménységű búzaszemek megőrléséhez. A liszt finomságát pedig a két henger közti távolsággal szabályozták.
„Amikor a molnár végzett az őrléssel, mindent felpakolt a padlásra. A fölfutó szíj működteti a szitaberendezéseket. Majd a gravitáció segítségével került vissza a már szitált liszt erre a szintre, s ha finomítani kellett, újra őrölték, majd ismét felszállították a padlásra, megint szitálták, s a gravitáció újra visszahozta. A búzát általában négyszer-ötször őrölték meg, mire elérte a kívánt minőséget.”
Molnár Antal – „a kétszer molnár” – volt az utolsó mester a malomban. Ő azt mondta, fölösleges a búzát túl magas százalékban kiőrölni. Hatvanöt-hetven százalék a kívánatos, s ezzel olyan lisztet állított elő, amely minden igénynek megfelelt. A többi ment a malacoknak.
Kép – szerencsére – nem, csak a szó emlékeztet a Csillagszemű, az 1970-es években készült magyar játékfilmre, amelyet itt forgattak. A kor kívánalmai szerint tendenciózus alkotásban feltűnik a gonosz, parasztnyúzó püspök alakja. Erre több szót nem is érdemes pazarolni, annyi érdeme van csupán, hogy a malom akkori állapotában látható.
A bejárattal szemközt feltűnik a molnárok címere. „Ez fejezi ki leginkább, minek kellett megfelelnie a molnárnak. A malomkő a becsületes munkát, a két oroszlán és a kerék az erőt szimbolizálja. A két partvis a tisztaság, a körző pedig a mérnöki pontosság jelképe. A molnárnak értenie kellett a fémhez, a fához, s az sem volt baj, ha a búzához értett” – teszi hozzá a gyerekekre kacsintva Pál Imre.
A molnár megbecsült foglalkozásnak számított. „Nála az élet mindig biztosított volt. Negyedik-ötödik emberként tekintettek rá a faluban, kijárt neki a mester uram megszólítás. Jobbára öröklődött a szakma, bár beleszólt ebbe a földesúr, az egyház, itt a tihanyi apát és a molnárcéh is, hiszen őrizni kellett a mesterség színvonalát.”
Az egy légtérben lévő, még­is elválasztott füstös konyhában dolgozott a molnár felesége, s készült az új lisztből a próbasütés. Ma augusztus huszadikára a Kárpát-medence magyarsága által összeadott lisztből sütik a nemzet kenyerét. Néhány év alatt szép hagyománnyá nemesedett ez a szokás. A konyha falait sütés-főzéshez használt régi eszközök díszítik.
Mielőtt belépnénk a molnár pihenőszobájába – mert kijárt neki ez – felvetődik a kérdés, vajon milyen messziről hordták ide a búzát. „A malom őrlési körzete akkora volt, amekkora a molnár szíve. Ha jól dolgozott, barátságosan viselkedett a kuncsaftokkal, messziről is ide hordták az őrölnivalót.”
Odahaza a búzát tárolni tudták – időnként átforgatták, nehogy befülledjen –, de a lisztet nem sokáig tarthatták a hombárban. „Ezért mindig csak kevesebb búzát hoztak őrölni, így a molnárnak egész évben folyamatosan volt munkája.” Arra a kérdésre, vajon a kukoricát is ezeken a gépeken darálták-e – a választ már sejteti az őrléstől eltérő „darálás” kifejezés –, Pál Imre megmutatja az erre a célra szolgáló malomköves darálót. Az egyik kő nem mozdult, a másikat forgatták, s közé öntötték a kukoricát.
Végre belépünk a molnár pihenőszobájába. „Itt fogadta az őrletőket, leültette őket, s azok megvárták, amíg búzájukból elkészül a liszt. Mivel a malom gyakran éjjel-nappal ment, a molnár időnként lepihent az ágyra, de füle rajta volt a malomjáraton, hogy bármikor be tudjon avatkozni.”
A sarokban szemes kályha, benne sütőtér – „a malom mikrohullámú sütője”. A szalmával kitömött ágy 1877-ben készült, 1843-as évszámot olvasunk a faragott pohárszéken.
A vázában négyféle gabona. „Ki ismeri föl a látogatók közül?” Zab, búza, árpa és rozs. „Honnan lehet megismerni őket? Amelyiknek nem zárt, hanem különálló, harangvirág alakú a kalásza, az a zab. Amelyik érés után belebólint, s hosszú toklásza van, az az árpa. A toklász nélküli, vagy a rövidebb toklászú a búza. A rozs selymesebb és kisebb szemekből áll, mint a búza.” A búzafajták közül előkerül a tönkölybúza, valamint a mediterrán éghajlatot inkább kedvelő durumbúza. „Ebből készül az olaszok nemzeti eledeléhez a durumtészta.”
A falon – némi történelmi kitekintéssel – Kossuth Lajos és a tizenhárom aradi vértanú képe, odébb a magyar királyokat, erdélyi fejedelmeket, miniszterelnököket felsorakoztató tabló. Pál Imre nevetve mondja: a malomlátogatás végére a diákoknak – mert májusban és júniusban egymást érik az osztálykiránduláson részt vevő csoportok – leg­alább az Árpád-házi királyok számát illik tudniuk.
A másik épület valaha istállóként szolgált, ma a régi falusi mezőgazdasági eszközök és egyes mesterségek szerszámai láthatók benne. Az egyik falon az aratással kapcsolatos eszközök, a sarokban egy-egy kéve búza. A learatott gabonát marokra szedték az asszonyok, majd kévébe kötötték és keresztbe rakták. Odébb a mángorló…, bőrből készült kovácsfújtatók.
A nádtetőről megtudjuk, „ha becsületesen készítik el, tíz évig is kitart. Ez már kissé megcsúszott és mohásodik is. Jövőre át kell fésülni, kiszedni belőle a rothadásnak indult részt, s fölütni rá az új nádat.”
A malom fölött Árpád-kori, román stílusú templom. A falu valaha a magaslatra települt, de 1593 körül, amikor a török másodszor is bevette Veszprémet, lerombolták a Balaton-felvidéket. A település később néhány száz méterrel odébb épült újjá. Az egykori templomot a legutóbbi években mentették meg az enyészettől, ma ravatalozóként használják. A falu elköltözött, de a temető itt maradt. A múlt tűnékeny, de példájára, a magunk hasznát keresve, érdemes odafigyelni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..