Fotó: Lambert Attila
A rendezvény társszervezője a Magyar Bioetikai Társaság és a 72 Tanítvány Mozgalom volt. „Napjainkban a tudomány, így az orvostudomány területén is azt az elvet követik, hogy mindent, amit meg lehet tenni, azt meg is kell tenni” – kezdte előadását Németh Gábor. Felidézte egy idős ember visszaemlékezését. A XX. század elején a paraszti gazdaságokban gyakran előfordult, hogy ha több malacot ellett egy disznó, akkor kiválogatták közülük a megfelelőket, a többit pedig elpusztították. Az illető családjában ikrek születtek, mire ő kisgyerekként megkérdezte a szüleit: „Melyiket tartjuk meg?” Ma sokszor viszonyulunk így az emberi élethez – mutatott rá az előadó.
Németh Gábor kifejtette, az etika hagyományosan az értékekre fókuszál, melyeknek három forrása lehet: az isteni kinyilatkoztatás, a hagyomány vagy konszenzus és az egyéni értékmeghatározás. Ma a morális stressz idejét éljük. Nincs ugyanis közös értéktapasztalatunk, hiányoznak a közös világnézeti alapok, erkölcsileg idegenek vagyunk egymás számára. A sokszor használt autonóm kifejezés is arra utal – a görög auto és nomosz szavak alapján –, hogy valaki öntörvényű. Rendkívül „trendi” az a meghatározás, hogy a szabadságomat egyedül a másik ember szabadsága korlátozhatja, ám ez súlyos dilemmákat hordoz magában. Mi van akkor, ha valaki nem jelzi nekem, hogy túlléptem az ő szabadságán? – merül fel a kérdés. A bioetikában is kitüntetett helye van a közjó fogalmának. „Ezen általában azon társadalmi javak összességét értjük, amelyek mind a csoportnak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy tökéletességüket elérjék.” Némi iróniával fogalmazva ma azt mondhatjuk, hogy míg eddig mindenki beadta a maga részét a közösbe, addig ma mindenki kiveszi onnan. Volt olyan korszak, amikor a közösség érdekére hivatkozva végeztek eutanáziát vagy abortuszt. Ma már ez nem lehetséges, sőt, azt látjuk, hogy a döntések mögött kizárólag egyéni érdekek állnak. „Napjainkban nem a közösség megmaradása, hanem a közösség életszínvonala az elsődleges” – hangsúlyozta a morálteológus.
Az etológusok szerint egyedül az emberi faj képes arra, hogy saját erőforrásainak feláldozása révén is segítsen társain. Manapság azt figyelhetjük meg, hogy ez a segítségnyújtás nem az emberiség egésze, hanem csak egy része felé irányul. Ezt hívják szaknyelven „látszat-fajképzés”-nek. Ez a gondolkodás arra késztet, hogy egyszerű választ adjunk a bioetikai kérdésekre. Például: az idős ember gondot jelent, ezért indokolt a gyors és fájdalommentes halál előidézése. Erich Fromm klasszikus művében, a Birtokolni vagy létezni? című könyvben azt írja, hogy a hangsúly áttolódott a létezésről a birtoklásra: a „gondban vagyok” helyett azt mondjuk: „van egy problémám”. A megismerés során mindent és mindenkit tárgyként szemlélünk, mert így tudjuk birtokba venni. Az abortusz mögött is ez áll: „A testem az enyém, és ami az enyém, afölött szabadon rendelkezem.”
A német nyelvben két külön kifejezés létezik a test meghatározására. A leib – amely mögött a leben (élni) ige áll – azt fejezi ki, hogy az ember élő, mozgó és kommunikáló valóság. A körper pedig a fizikai mivoltunkra utal. Érdekes, hogy a mai nyelvhasználat szerint a leib az élő, míg a körper a holttest. Ennek ellenére a leib helyett a körper szót használják, ha az emberi testről szeretnének mondani valamit. A fogalom eltűnésével a mögötte lévő felfogás is elenyészett. Ha a testet csak fizikai valóságában látjuk, akkor könnyen lesz belőle árucikk, tárgy, ami nem tartozik hozzám, amit meg lehet javítani. Mivel a szépségnek és a tökéletességnek van piaci értéke, ezért a test is csak azért és addig értékes, amíg kifogástalan állapotban van. „Nem az a kérdés, hogy ki vagyok, hanem az, hogy nézek ki.”A középkorban még úgy tekintettek a testre, hogy a lélekkel egységet képez. Descartes már elválasztotta a res cogitanst (gondolkodó dolog) és a res extensát (kiterjedt dolog). A felvilágosodás filozófusai már egyfajta gépnek tartották a testet. Ez utóbbi felfogás húzódik meg amögött, hogy egy betegség esetén a test funkcióját szeretnénk helyreállítani. Manapság pedig a kommunikációhoz már nincs is szükségünk a testünkre, hiszen a virtuális valóságban testileg nem vagyunk jelen. Érdekes jelenség, hogy e test nélküli kommunikáció során mindenki egészséges, jól érzi magát, és boldog. Problémákat nagyon ritkán szoktunk megosztani a közösségi médiában.
A testem az a részem, amit a másik ember elé tárok. Mivel a többiek a testem révén találkoznak velem, ezért szükségét érzem, hogy a külsőmet – mindenáron – az elvárások szerint alakítsam. Ezt láthatjuk a bulimia, az anorexia vagy a túlzásba vitt fitnesz esetében. „Az élet szentsége is megrendült” – hangsúlyozta Németh Gábor. Fontos hangsúlyozni: az élet szentsége nem azt jelenti, hogy az élet minden esetben sérthetetlen. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi élet eredete természetfeletti, vagyis az emberi élet több, mint biológiai valóság. Napjainkban az emberi élet akkor értékes, ha egy adott szintet elért. Ha még nem tart itt – például a magzat esetében –, vagy ha túl van rajta – mint az időseknél –, akkor már nem tartjuk fontosnak. A betegség azt jelenti, hogy nem rendelkezem a testemmel úgy, ahogyan azt megszoktam. „Fáj a lábam, a derekam, a gyomrom” – szoktuk mondani, vagyis nem én vagyok beteg, hanem valamelyik testrészem.
Napjaink jellemzője a halál elembertelenedése is. A halál olyan esemény lett, ami távol áll tőlünk, amivel sohasem találkozunk a maga valóságában. A beteg, a haldokló a környezete számára csak teher. Ez áll az asszisztált öngyilkosság és az eutanázia megengedése mögött. A középkorban a testet elhanyagolták, majd egy emancipálódási folyamat következett, míg korunkra olyan eszközzé vált, amely felett szabadon rendelkezhetünk. „Ezzel szemben arra lenne szükség, hogy a birtoklás kultúrájából eljussunk a létezés kultúrájáig” – zárta előadását Németh Gábor.
