– A mester-tanítvány kapcsolat egyrészt az alapvető szimpátián, az emberségen alapul, másrészt szakmai jellegű. Amikor elkápráztat valakinek a tudása, és úgy érzem, szívesen tanulnék tőle. Nagyra értékelem az illető munkáit, adok a véleményére… Apámmal nagyon sok időt töltöttem. Vágyom a kötődésre. Fontos, hogy bizonyos ideig, bizonyos életszakaszokban az ember mellett legyen egy mester. Külön nem keresem, de mindig bekopog valaki, aki segít abban, amit szeretnék megtanulni, és az utamra terel. Az egykori osztályfőnökeimet, Zsámbéki Gábort, Zsótér Sándort a mestereimnek tartom. Ma már nincs meg velük az a szoros kapcsolat, mint a színművészetis években, mert másfelé sodort a pálya. De máig a hangképző mesterem Bagó Gizella tanárnő, akihez rendszeresen visszajárok. Nemcsak szakmai kérdéseket tudok megbeszélni vele, hanem a mindennapokra is tanácsokkal lát el. Önmérsékletre, türelemre int. Hiszek a munkában, amely ha nem is gyorsan, de biztosan meghozza a gyümölcsét.
Maradva a művészet közelségénél: mi az, amit a színészi hozzáállás szempontjából onnan, az édesapja szobrászműhelyéből hozott magával?
– Az alkotás folyamatát és egyfajta látásmódot. Számomra fantasztikus az, ahogyan Michelangelo Dávidja „előbújt” egy kőtömbből. A mesterek azt szokták mondani: az anyagban, a márványban minden benne van, a művésznek csak a felesleget kell lefejtenie. Lenyűgöző, amikor az élettelen anyagból olyan alkotás születik, amely szinte megszólal. Ott van például a Szamothrakéi Niké, amely a földtől való elrugaszkodás pillanatát örökíti meg tökéletesen. Csodálatos az, hogy élet költözik az élettelen anyagba. Kicsit hasonló a színészet is: életet adni egy szereplőnek. Megformálni. Az út is hasonló. Nem biztos, hogy azonnal létrejön az, amit szeretnénk. Olyan ez, mint ahogy a szobrász az agyagból kezdi felrakni a szobrot. Készít egyet, nem tetszik, összetöri. Csinál még egyet. Az sem jó… Aztán egyszer csak megszületik valami. A próbálkozások során sikerül megszabadulni a gátló tényezőktől, a kétségektől, mindentől, ami fölösleges. Minden próbálkozásban van egy jó elem, amely aztán benne foglaltatik a végeredményben. Sokat jelent, hogy gyerekkoromtól láttam az alkotás nehézségeit. Megéltem a művészlét szabadságát, korlátait, kiszolgáltatottságát… – a fantasztikumot és a misztériumot, ami együtt jár vele.
Ön is megéli egy-egy szerep kapcsán azt a lélektani pillanatot, amikor úgy érzi: na, ez az, most végre megvan, sikerült…
– A színész esetében nincs „végső megoldás”, mint egy képzőművésznél. Eljöhet az az említett pillanat, de aztán hamarosan már azt kérdezem magamtól: vajon elég ez, nincs valami jobb megoldás? A próbaidőszak és a bemutató azonban kereteket szab; el kell tudni fogadni, hogy most idáig jutottam el. Egy szerep valójában soha sincs készen. Játék közben, az előadások során folyamatosan alakul a figura; fejlődhet, gazdagodhat, lekopnak a sallangok… Ahogy más művészeti ágaknál, kezdetben itt is nagy a kísértés, hogy az ember túldíszítsen, túlszínezzen, túljátsszon valamit. Az előadás folyamatos játszásával viszont lehetőségünk nyílik a javításra, a tisztogatásra, a továbbmélyítésre. Jó esetben sikerül minden érzést, gondolatot, hangulatot átadni – vagyis formába önteni az ideát.
A Radnóti Színház tagjaként sok mindenben kipróbálhatta magát: Euripidész, Shakespeare, Csehov, Ibsen, Lorca, Krleža, magyar és külföldi kortársak… Hogyan viszonyul a társulati léthez? Előnyt jelent, vagy esetleg „korlátozó tényező”?
– Igényem van néha a magányra is, de alapvetően társulati ember vagyok, szeretek közösségben lenni. Szabadúszó még nem voltam, így nem igazán tudom, hogy az mivel járna. Egy társulatnak stílusa, közös szellemisége van. Hasonlót gondolunk a világról, a színházról. Egyfajta védőbástya, amelynek megvan a „nyugalma”. Persze, ha egy közösség sokáig együtt dolgozik, egy idő után kimerülhet, korlátokba ütközhetünk. A változásra szükség van. Változást egy új rendező, egy másik nézőpont, stílus hozhat, ami továbblendíti az embert. Jót tesz, ha ki tudunk lépni a komfortzónánkból. A csapatmunka, egy közös ügy mindig örömteli. Ha ez nincs így, vagy idővel elvész ez az érzés, akkor nem működik. A közösségi érdekek mellett az egyéni ambíciókat nem hagyhatjuk figyelmen kívül, az egészséges összhang a hosszú távú munka záloga. A legfontosabb szerintem – legyen szó társulatról vagy szabadúszásról – a közös cél, amelyért szövetkeztünk. Jelenleg a változások korát élem; keresem a friss impulzusokat, az új kihívásokat.
Egy színész életében ritkán fordul elő, hogy egy szerepet egyszerre két olvasatban játszik. Dmitrij Karamazovot alakítva évek óta kísérik Dosztojevszkij gondolatai. Mit jelent Önnek A Karamazov testvérek című regény?
– Nehéz szavakba önteni. Egész nap beszélgethetnénk róla, aztán még egy héten át… Fantasztikusan szép és tartalmas összefoglalása a létezésnek. Minden benne van: viszontagságok, emberi kapcsolatok, az Istenhez fűződő viszony, vérségi kötelék, felnőtté válás, szerelem, öregedés… Dosztojevszkij velőbe vágó metszete az emberi életről. Pontos és teljes. Aki olvassa, hallja, látja, óhatatlanul elgondolkodik a saját életéről – és mindenről, ami körülveszi. Rólunk szól. Dosztojevszkij egyedülálló abban, ahogyan kinyitja ezt az univerzumot. Nincsenek határai. Dmitrijt játszom, de egészében látom és élem meg ezt a művet. Nem is annyira a karakterek, inkább az emberi motivációk érdekelnek. Azok a momentumok, amelyek az adott pillanatban meghatározzák és alakítják a szereplők cselekedeteit. Dosztojevszkij egymás után bontja ki a mélyrétegeket. Senki sem olyan, vagy csak annyi, mint amilyennek első pillanatban látszik. Jelenetről jelenetre egyre többet tudunk meg a szereplőkről. Mindegyiküknek megvan a maga igazsága, megismerjük a cselekedeteik, viselkedésük indokait. Meghasonlás, gyötrődés, hitkeresés… – nagyon ismerős és nagyon emberi. Beszéltünk a mester-tanítvány viszonyról. Ott van Zoszima sztarec és Aljosa. A sztarec eljátszása talán a legnehezebb feladat. Univerzális személyiség, vallások és ideológiák felett áll, nem szabályok szerint gondolkodik. Zoszima megvilágosodott, élesen látó bölcs. Nem tudjuk, hogy milyen küzdelmek, bűnök, kompromisszumok után jutott el idáig. Aljosát, a szerzetestanoncot is arra sarkallja, hogy mielőtt végleges döntést hoz, induljon, tapasztalja meg az életet, ismerje meg a világot. Felfoghatjuk úgy is, hogy szabadságot ad neki. Olyan tanácsokat és olyan szintű szabadságot ad, amelyet más nem tud közvetíteni Aljosa számára… Egyébként én is rendkívül tisztelem az időseket. Elragadó szembesülni egy végigküzdött élettel, amelyben ott a sok könny is. Felnézek a szüleimre, akik teljesítették a feladataikat, vállalásaikat. Mondogatom is nekik: most már csak egy dolguk van, hogy a nyugalmukkal, bölcsességükkel segítsenek a következő nemzedékeknek.
Visszatérve a szerepekhez: hogyan viszonyul a filmezéshez? Szereti?
– Közhely, hogy míg a színház a pillanat művészete, addig a film „örök”, bármikor elővehető a dobozból. Egy színházi felvétel ugyan rögzít egy előadást, de nem tudja visszaadni az érzést, azt a fajta kommunikációt-interakciót, amely a színészt és a közönséget összekapcsolja. Manapság ha egy színészt nem látnak a tévében vagy a filmvásznon, olyan, mintha nem is létezne. Ebből a szempontból fontos jelen lenni. A film lehetőség arra, hogy megismerjék az embert.
A Pillangó és A galamb papné után ismét együtt dolgozott Vitézy László rendezővel. Alkotói szemmel, „belülről” milyennek látja a legutóbbi, Móricz és Sinka István ihlette filmet, A fekete bojtárt?
– Először is vissza tudtam nézni magam – ami nem mindig könnyű. Szerintem elég jól sikerült. Nyilván látom a hibákat is; van, amit már másként csinálnék. Bánovits Vivivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni; a forgatás alatt átélt emlékezetes, erősnek érzett pillanatok „átjönnek”. A filmezésben számomra az is imponáló, hogy olyan színészóriásokkal játszhatom, akiket annak idején, gyerekként csodálhattam a tévében. És most egyszer csak ott vagyok velük, a partnerük lehetek.
Visszatekintve eddigi pályafutására, melyek voltak a legmeghatározóbb állomások?
– Majdnem minden eddigi színházi és filmes munkámat fontosnak és sorsfordítónak érzem: Naftalin, Bárány Boldizsár, Yerma, Holt lelkek, Mozgófénykép; nagy próbatétel újabban a Különbéke című önálló estem Szabó Lőrinc költeményeivel… Szóval igyekszem megmutatni az oroszlánkörmeimet. Alapvetően feladatorientált vagyok. Várom a kockázatos kihívásokat, amelyekbe érdemes „belehalni”. Hosszútávfutás és élethosszig tartó tanulás. Ami sikerül, inspirál, hogy jobb legyek; a kudarc pedig megmutatja, hogy milyen területen kell még fejlődnöm. Semmit sem tekintek végérvényesnek.
