Fölszáll a sütőtök meleg illata

Ne gondoljunk hagyományos falusi képre: úgynevezett – elsősorban az Őrségből ismert – szeres település a jellemző. Eredetileg szőlőhegyre jártak ide a közeli – erdei úton talán öt kilométerre lévő – falu lakói, aztán házak is épültek, majd jó húsz éve, sok más vidékhez hasonlóan ez is elnéptelenedett. Talán három-négy „őslakos” maradt, ahogyan ma mondják. Közben egyre nagyobb igény jelentkezett az emberi arcát veszítő társadalomban a test és a lélek újra egymásra találására. S ezzel együtt a fölismerés: ha az ember így bánik környezetével, ilyen „áldatlan” viszonyba kerül vele, az élet önmagát számolja fel. S megindult az újratelepedés…

A faluházban éppen tanítás folyik. Az összevont alsó tagozatosokat Oroszpataki Mária oktatja-neveli. A ház mögött harangláb: napkeltekor és napnyugtakor, illetve a napjárásnak (s nem az ide-oda állított órajárásnak) megfelelő délidőben szólal meg.

 Húsz esztendővel ezelőtt Horváth Zsolt még egyetemistaként „alapította” a falut, majd érkeztek a barátai, ismerősei, egy következő hullámban pedig az egyik zöldmozgalom képviselői csatlakoztak. Ma húsz háztartás, mintegy negyven felnőtt és hetven gyerek alkotja a faluközösséget.

Zaja Péterék 1992-ben költöztek ide, ifjú házasokként. Péter biológus-mérnök, a műszaki egyetemen végzett, gyümölcsészként tartják számon. Az őshonos, ellenálló fajtákat kutatja fel s telepíti háza körül, de már készül az iskola és a harangláb mellett a faiskola. Szeptemberben a Kárpát-medencei gyümölcsészhálózat dokumentumot adott át a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának. Ebben olvasható: „A vadon élő állat- és növénytársulások mellett természeti örökségünk fontos része a hazai mezőgazdasági génállomány… Fontosnak tartjuk, hogy örökölt kultúrnövényeink, haszonállataink ismét a gazdálkodás szerves részévé váljanak.”

Mit kerestek, mit reméltek, mit találtak?

 „Testi, lelki és szellemi értelemben egészségesebb életet” – mondja a feleség, Anikó. Férje figyelmeztet: ökofalu helyett inkább élőfalut említsünk. Az ökofalu kifejezés az alkalmazott technológiákra utal, az élőfalu azt jelenti: egy kihalásra ítélt hely még visszatérhet az élethez.

Aszalványok mellett gyógynövények. A kertben fűszereket termesztenek, majoranna, lestyán, borsikafű, a gyógynövények közül körömvirágot, levendulát, citromfüvet, a többit –hárs, cickafark, csalán, kakukkfű – szabadon gyűjtik.

A gyógynövények jó ismerője Bódisné Gál Éva. Természetgyógyászként tudja: „fűben, fában az orvosság”. Hat éve élnek Széplakon. Előtte tíz évig egy alföldi tanyán gazdálkodtak – miért jöttek ide? A közösség vonzotta őket, a hasonlóan élők és gondolkodók társasága.

 „Különfélék vagyunk, de mindannyian tudatos emberek, itt nem kell a nyilvánvaló dolgokat magyarázni: miért nincs angolvécé, miért nem használunk műtrágyát, miért járnak a gyerekek lóval… s ez már maga a szabadság.”

Kivonulás a társadalomból?

Nem, erről szó sincs – mosolyognak a kérdésemen. „A civilizált őrületből valóban kivonultunk, hogy visszataláljunk a természeteshez, az élet egészséges ritmusához.”

A házak körül a kert, a földek: minden család gazdálkodik, növénytermesztéssel és állattartással foglalkoznak, többeknek van erdőrészük, megadja egész évre a tüzelnivalót.

Önellátó gazdálkodás? Egészen nem lehet megteremteni, olajat még nem sajtolnak, sópárlással sem foglalkoznak. De ott a zöldség, gyümölcs, tojás, készül a sajt, tejföl, túró, joghurt, kefir, s a kenyeret is mindenki maga süti. Gál Éva valami különlegesen harapni való langallót süt nekünk a kemencében. Jó elnézni mozdulatait, hallgatni a kemence buzgalmát.

Dicsérik: idén jó volt a termés, a sütőtök egész gazdagon adott, mostanában takarították be. Kínálnak is belőle több helyütt, a sárga legszebb árnyalatát adó szeletekből fölszáll a meleg illat. Pattog a fa a csikótűzhelyben.

Egészséges, örömteli, ahogyan reggel elindítják a napot: begyújtanak, megetetik, kiengedik az állatokat, vizet hoznak a kútról – van, ahol házi szivattyú működik, néhány család azonban az áramra sem tart igényt; ott a fazék a tűzhely szélén, legyen mindig melegvíz, főzés a családnak, a férj meg elindul, nem kell keresnie, mindig pontosan adja magát a tennivaló.

Egy tizenéves kislány már teljes háztartást képes vezetni. Gál Éva tizenkét éves fiát otthon lehet hagyni több napra is az állatokkal: mindent tud már, a kecskefejéstől a lóhajtásig. Fogatba fogja az állatokat, és elvégzi a fuvarozást…

Ami értelmes és hasznos a mai civilizációból, azt természetesen használják. Működik a hűtőszekrény, de az őszi hűvösök beálltával a kamra és a pince veszi át a szerepét.

Unatkozni? Arra még sosem volt példa, mondják egymástól függetlenül. S arra gondolok: a városban rengeteg ember unatkozik az embertömegben; a tömeges magány téboly-világában.

Anikó hetente egyszer bemegy Kaposvárra, a Szent Imre-templom közösségében vállalt önkéntes kórházi szolgálatot. Fiuk is a városban tanul, kollégista. „Lelki épülésemet segíti az emberszolgálat.”

Mi készül ebédre? Köles, hajdina, barnarizs, rozs árpa, zab… – illetlennek tartom még csak említeni is a városi gyorséttermek és a hodályáruházak kínálta szörnyűségeket.

Sárgarépa, zöldség a homokban, lógnak a káposztafélék, hogy a pára kifolyjon belőlük. Kötözött szőlő a padláson, eláll egész télen.

Részben megmaradtak az egykori parasztházak, s ezeket újították fel, vagy építkeztek a betelepülők – de hagyományos módszerrel. Vályogból, döngölt falakból, de a tanítónő háza például úgynevezett bálaház. A deszkafalak közé tömörített szalma adja a szigetelést. Hagyományos a beosztás: középütt a konyha, ahonnan jobbra és balra nyílik egy-egy szoba. A konyhában rakott tűzhely, ehhez a tűztérhez csatlakozik a mellette lévő szobában a kemence – így az egész házat befűtik. Csak mínusz húsz fok körül kell a másik szobában is begyújtani a kályhát.

Így van ez Nagy Zoltánéknál is. A férj még legényemberként, az egyetem után költözött ide. Később talált rá párjára, s örökbe fogadott kislányukkal élnek. „Ha az ember elindul, mert úgy érzi, valakivel meg kell osztania az örömét vagy éppen gondját, nem tud úgy odamenni valahová, hogy az éppen végzett munkát ne lehetne kis időre abbahagyni. Idejük van az embereknek a másikra” – mondja Anna, Zoltán felesége. A férj biológusként végzett Debrecenben, felesége szintén tanár, a felső tagozatosokkal foglalkoznak.

Az egyik ház falának támasztva jó néhány kerékpár. A kérdő tekintetre természetes a válasz: „Itt lakik a matematikatanár, óra van…”

A helyi iskolát – helyesebben iskolákat, s ez majd magyarázatra szorul – hivatalosan is elismerik. A gyerekek eredményei továbbtanuláskor azt mutatják, nemhogy elérik, de sok tekintetben meghaladják hasonló korú társaik ismeretszínvonalát. Selmeci Kovács Borbála legnagyobb fia most érettségizik Pannonhalmán a bencéseknél. Az országos középiskolai tanulmányi versenyen második helyezést ért el biológiából. Orvos szeretne lenni, s majdan visszatérni Széplakra.

A felnövekvő nemzedék tagjai vissza szeretnének menni. Számukra már ez a természetes környezet. A falu jövője ettől függ, bár ma is sokan szeretnének még letelepedni, csakhogy lassan elfogy itt a hely. A környező dombhátakon vetik meg már lábukat, akik nem kalandot keresnek, nem illúziót kergetnek, nem menekülnek, hanem egyszerűen csak élni szeretnének.

Helyi társadalom születik – a társadalomszerveződés minden örömével és nehézségével. Kétféle iskolai nyomvonal, ahogyan a „nagytársadalomban” is jelen van az alternatív oktatás.

„Bozótosból kellett kialakítani a feltételeket” – mondja Anna, közben férje az udvarról jön, kukoricacsutkát hoz a tűzre –, s a bozótos átvitt értelemben is értelmezhető. Mi hozta ide őket?

 „A természetközelség; az erdőszélen lakunk. Amit elméletben jónak tartunk, a természettel összhangban lévő állapot felé törekedni – azt megvalósíthatjuk a gazdálkodásban és napi életritmusunkban.”

Zoltán – mondanom kell-e, saját termésű gyümölcsből főzött – körtepálinkával kínál, Anna birsalmalevest és slambucot tálal. „A napkeltével kelünk-fekszünk, a nyár és a tél ritmusában. A lelki élet szempontjából kissé szerzetesi életforma a miénk. Imádság, szemlélődés, s a munkában is jobban nyílik alkalom az Istennel való együttlétre.”

A haranglábnál – rossz időben a faluházban – havonta egyszer mutat be szentmisét a ladi plébános, Stix Tamás atya. Zoltánék a heti rendszerességet igénylik, ezért többnyire a szennai istenházát keresik fel.

Még szót váltunk arról: „Civilizációnk igen rossz állapotban van, s mi megoldást kerestünk a magunk számára. Nyilván többféle megoldás lehetséges, az egyik, hogy visszatérünk a természetbe, s minél inkább önellátásra törekszünk. A válság együtt jár a lelki élet és a közösségi kapcsolatok megromlásával. Azt reméljük, ezt is jobban orvosolhatjuk az itteni környezetben.”

Bódiséknál a falra szépen festve Wass Albert-idézet: „Ennek a mi földünknek olyan az illata, mint maga az élet. Aki beleereszti az eke vasát, az életet szánt magának, s aki kaszája mögött izzad, s tüdőre szívja a mezők szagát, az életet szív magába.”

Selmeci Kovács Borbála férjével és öt gyermekével tíz éve él itt. A két nagyobb Pannonhalmán, illetve Kaposváron kollégiumban, a többiek otthon. A természetes életmód, a hagyományok megélése és a zöldgondolkodás egyaránt vonzotta őket. Borbála tanítónő, férje földmérő mérnök. Ők is gazdálkodásból élnek. Elsősorban zöldséggel és gyümölcsökkel foglalkoznak, de van két kecskéjük és néhány tyúkjuk is.

 „Amikor idejöttünk, idilli állapotot találtunk. Azt a fajta közösséget, amelyre vágyakozik az ember. Az anyáknak szülés után hat hétig hordták az asszonyok az ételt.” Feléledt a régi komatál-szokás. Mostanában, teszi hozzá, mintha „megkeményedett volna”, megváltozna a falu élete.

 „Széplakon – mondja Éva – nem kenyeret sütni vagy kályhát rakni a legnehezebb, hanem közösségben élni. Nem tanultuk meg ezt a szüleinktől, mert ők sem ismerték már. A nagyszülők meg elmentek, mielőtt kérdezhettünk volna.”

Borbála a maguk rátalálásáról beszél. „Nem voltunk vallásosak. Engem ugyan megkereszteltek, férjem meg sem volt keresztelve. Itt találtunk rá a gyakorló hitéletre, de egy idő után kevesebben maradtunk ezzel.” Eltérő világnézetek, másféle erkölcsi megítélések, „tíz éve úgy tűnt, valóban összetartó közösség él itt”.

A társadalomformálódás apró malomkő-súrlódásai. De végső soron ebből is növekedhet a közösség.

Böjte Csaba testvér írta az élőfalunak – az ott élők tudják ezt, inkább másoknak szól: „Biztos, hogy jön a tél, nem kell megijedni a fagyos időtől, de fel kell készülni rá. A közelgő gazdasági összeroppanástól sem kell félni – bölcsen, okosan félre kell tenni a lezser nyári ruhát, fel kell készülni a komoly mínuszokra, mert biztos, hogy ennek a pazarlásnak meglesz a böjtje.”

Még sötétedés előtt el kell érnünk valahová. Már megint rohanunk. De hosszú ideig a langalló íze a szánkban, és sokáig érezzük a sütőtök felszálló, körbeölelő illatát.

Fényképezte: Cser István