Fotó: Cser István
Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke mutatott be szentmisét. Hegyi László egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár beszédében így fogalmazott: „A településen történtek a totális diktatúra kiépítésének egyik meghatározó állomását jelentették. Pócspetri a törvénytelenség, az egyházzal való leszámolás szinonímájává vált.” Hegyi László hangsúlyozta: „Közös történelmünk tragikus évtizedei nem lezárt, csupán múzeumban megmutatható fejezetei nemzetünk életének. Ennek a négy évtizednek a hatása ma is befolyásolja társadalmi gondolkodásunkat.”
Hosszú az út odáig. Hosszú, s ebben jelképet látok. Zümmög-suhan alattunk az autópálya, de annak idején, 1948-ban bizony még jó fél napot, ha nem több időt vett igénybe, míg valaki Budapestről eljutott Pócspetribe. Mobiltelefon, internet, ugyan hol volt még, a villanyvezeték sem érte el a szabolcsi kis falut. És mégis, ama júniusi nap után gyorsan terjedt a hír. Hihetetlenül gyorsan, s ami elgondolkodtat: vajon miféle lelkület kellett ahhoz, hogy amikor még azt sem lehetett pontosan tudni, mi történt Pócspetriben 1948. június 3-án, az esti órákban, a korszellemnek megfelelően kiművelt újságíró azonnal tudta az „igazságot”: halált kért a helyi plébános, a jegyző és mások fejére, csak úgy fröcsögött a gyűlölettől, vérkívánástól a Szabad Nép, a kommunista párt központi lapjának vezércikke. Aztán ez az ifjú újságíró jóval később, 1990 után a magyar szabad demokrácia bajnokaként tündökölt… A történelem értelmén gondolkodom, míg február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján eljutunk Pócspetribe. Mi az értelme a rengeteg szörnyűségnek – a pócspetri tragédiának –, miért nem lehet elkerülni, hiszen az emberben ott a jó – igaz, vele együtt a rosszra való hajlam is. S miért az emlékezés szükségessége? Minden hely foglalt, sokan állnak a katolikus templomban. S ott kapok választ addigi tűnődéseimre. Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, a falu szülötte beszédében így fogalmaz: „Amikor készültem erre az elmélkedésre, föltettem magamnak a kérdést, s szeretném, ha itt is mindenki föltenné magának: miért emlékezünk meg évről évre erről az eseményről? Talán azért, hogy újra és újra gyűlöletet ébresszünk szívünkben? Biztos vagyok benne, nem azért. Akinek netán ilyen szándéka van, nagyon elhibázza. Más miatt kell emlékeznünk. Mindenekelőtt azért, hogy ne feledjük el azokat, akik hitükért, egyházukért, családjukért nem szándékos, de elszenvedett áldozatot kellett hogy hozzanak; emlékezzünk rájuk, imádkozzunk értük, hogy áldozatukért Isten dicsőségébe juthassanak.” S az áldozatok mellett imámba fogom annak az egykori újságírónak és a tetteseknek a nevét is. Csak a megbocsátás, ha nehéz is…
Nemzedékek új élete növi be a múltat, mint a megsértett földet az éledő növényzet. Nem föltépni kell a sebet elfedő zöld életet, de emlékeztetni szükséges, hogy a sebzettség valahol mégiscsak ott van. Kis történelmi lecke annak szellemében: a múltat feledni kell, hogy tovább lehessen élni, de nem szabad elfelejteni.
Már csak néhány nap a totális diktatúra kiépítésének szimbolikus napjáig. 1948. június 12-én a kommunista párt a szovjet katonai megszállás erejétől hajtva beolvasztja a maradék, immár csak kollaboránsokból álló szociáldemokrata pártot, ezzel végleg megszűnik a többpártrendszer, eltűnik az addigi látszatdemokrácia halvány nyoma is. Májusban bejelentik az iskolák államosítását. Több ezer egyházi iskolát vesznek célba ezzel az egyház(ak) elleni általános támadás részeként. Pócspetriben, ebben a szabolcsi faluban, Máriapócs, a híres zarándokhely szomszédságában római katolikusok éltek. Az iskola természetesen katolikus iskola volt. Asztalos János plébános – Mindszenty bíboros és a püspöki kar szándékának megfelelően – tiltakozott az államosítás ellen.
Ma, amikor Veres András püspökkel végigsétálunk a falun, s így idézzük föl a jelenbe hajló múltat, a főpásztor Reményik Sándor versét idézi:
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
1948. június 3-án a községházán hozták meg a határozatot az államosításról. Az esti litánia után a templomból távozó falusiak a szomszédos épülethez vonultak, hogy megtudják, mit döntenek róluk – ellenükben. Veres püspök fellép az Irinyi család akkoriban államosított kisnemesi kúriájának lépcsőin. „Itt történt, hogy a benti ülés védelmére kirendelt egyik rendőr a puskacsőnél fogva hadonászott a fegyver tusával, így tartva távol a türelmetlen embereket. Ezenközben a puska beleütközött a feljáró kőkorlátjának oroszlándíszébe, s elsült. Így érte a rendőrt saját fegyverének golyója, amely áthatolt a testén, s a bejárat fölötti szemöldökfában akadt meg.” A püspök elgondolkodva lép vissza, s mintha látnám az akkori jelenetet. A dörrenés után – a rendőr holtan rogyott össze – pánikhangulat lett úrrá a helybelieken. S mint ilyenkor gyakorta előfordul, nem tudták, mit tegyenek. Hiszen ők nem akarták, ezt nem akarták! Az iskoláért aggódtak, hogy megmaradhassanak annak, akik voltak.
Veres András feltekint a lépcsőre, az épületre. Tizenegy évvel a tragikus esemény után született, s tizennégy éves koráig semmit nem tudott róla. Mészáros István történész így összegezi a történteket: „Pócspetri lakosai az esti litánia után a községháza udvarára vonultak, s ott egyházi énekeikkel, imáikkal igyekeztek befolyásolni az ülésező községi vezetőséget, hogy népiskolájukat ne vegyék el a katolikus egyháztól. Két rendőr erőszakkal próbálta kiszorítani az embereket a térségről, miközben Takács Gábor rendőr őrvezető puskájával véletlenül agyonlőtte magát. A megjelent ÁVH-katonák Asztalos János plébánost, Som István tanítót és Királyfalvi (Kremper) Miklós adóügyi segédjegyzőt, Kremper Ferenc napszámost és Vitéz Gábor földművest letartóztatták, a falu felnőttjeinek nagy részével együtt megverték, hárman később belehaltak sérüléseikbe. Június 10-én Budapesten – Olti Vilmos elnökletével kidolgozott hamis föltevés alapján – rögtönítélő bíróság tárgyalta az ügyet. Június 11-én hirdettek ítéletet: Asztalost és Királyfalvit halálra, Somot életfogytiglani, Krempert 12 év, Vitézt 10 év fegyházra ítélték. Királyfalvit aznap éjjel fölakasztották (a budapesti Rákoskeresztúri temető 298. sz. parcellájában földelték el, jeltelen sírban); az akasztásra vezetett plébános büntetését Tildy Zoltán köztársasági elnök életfogytiglani fegyházra változtatta. Az állami propaganda egyházellenes kampányában kihasználták a rendőr véletlen halálát. A nemzetgyűlés 1948. június 16-án államosította az egyházi iskolákat. 1990. január 17-én a Fővárosi Bíróság semmisnek nyilvánította az ítéleteket, kimondta az elítéltek ártatlanságát.” Majd 1992-ben Boross Péter belügyminiszter a helyszínen nyilvánította ki, hogy a falut fölmentették a kollektív büntetés vádja alól.
Mindenki hallgatott. A félelem sötétsége szorította Pócspetrit. „Semmit nem tudtam róla, egészen középiskolás koromig, amikor a győri bencés gimnáziumba kerültem, s az egyik atya megkérdezte: mi újság Pócspetriben, hogy alakultak a dolgok azóta? És én nem tudtam, mióta és miért kellett volna a dolgoknak alakulniuk. Amikor hazajöttem az első szünetre november 7-e táján (a nagy kommunista ünnepen), faggatóra fogtam szüleimet. Ők abból a megfontolásból, nehogy a gyereknek valami baja származzon belőle, nem akartak egyszerre túl sok mindent rám zúdítani. Elmondták, kik voltak érintve az eseményben, s hogy tőlük talán még többet megtudhatok. Akkor kezdtem a történtek nyomába eredni.”
Csakhogy a falu nem beszélt. Félt. S a félelem szótlanná teszi az embereket. Rendőrgyilkos falu – így emlegették Pócspetrit. Az árnyék még ma is csöndre int. Hatvannyolc évvel később jönnek a hívő emberek a templomba, az emlékező szentmisére. Tamás Andrásné mellé szegődöm. Kérdésemre előbb hallgat, majd szinte tiltakozóan annyit mond: „Négyéves voltam, semmit nem tudok róla… nem tudok semmit.” Majd kisvártatva mégis annyit mond: „Felnőttkoromban hallottam róla, szüleim soha nem beszéltek róla. Nem foglalkoztam ezzel… – majd csak kiszorul belőle a szó –, a népnek volt igaza.” Már közel járunk a templomhoz. „Meg az se úgy volt, ahogy azelőtt mondták… Semmi nem úgy volt…” S mintha máris túl sokat mondott volna, a falusi ember szikárságával fejezi be: „Nem tudok róla jóformán semmit.”
A félelem, ha egyszer beleivódik az emberbe, bele a közösségbe, nem oldódik egykönnyen. Amikor Ember Judit az 1980-as évek elején dokumentumfilmet készített – melyet azonnal be is tiltottak –, akkor is csak nehezen, részben tört meg a hallgatás fala. Tamás György polgármester: „A szomorú eseményről még gyerekkoromban hallottam nagyszüleimtől, mert ők is részesei voltak. A nagyapámat itt tartották fogva a községháza nagytermében napokig, fél lábon álltak, tarkóra tett kézzel vallatták őket. Aki nem bírta, földig verték, úgy locsolták fel… Az érintettek egyáltalán nem beszéltek, akik bármilyen módon kapcsolatban voltak az eseménnyel, azok is hallgattak.”
Emlékkiállítás az iskola folyosóján. Régi fénykép. Emberek hevernek egy fal tövében. Napokig tartó vallatás, kínzás után – földre vert emberek.
Tamás György abban a teremben, amely ma az önkormányzat díszterme, ahol egykor nagyapját fél lábon, napokon át… így folytatja: „Ember Judit filmje jelentette a falu életében az első halvány kitörési pontot a hallgatás burkából. A nyíregyházi Béke moziban, zárt körben, a kijelölt pócspetriek megnézhették a filmet. Személyi igazolvánnyal kellett igazolni mindenkinek, hogy pócspetri lakos. Előtörtek a fájdalmak, nem tudták végigmondani, sírásba fulladtak az interjúk…”
A püspök atyával a szülői házhoz sétálunk. Ma már mások laknak benne. Közben falubeliekkel találkozunk, Veres András mindenkit megelőzve siet köszönteni idősebbet, fiatalabbat egyaránt. Otthon van, a falu sajátjának érzi fiát, aki tizennégy éves korában került el, azóta látogatóba jár haza, de ma is mindenkit név szerint ismer. „Azon az érzelmi megrázkódtatáson, amelyet szüleim halála és családi házunk eladása jelentett, már túljutottam. Persze jó érzéssel tölt el ma is, amikor feltűnik végre Pócspetri, a szülőfalu mindig kedves marad számomra.”
Pócspetrinek lenni… A kollektív megbélyegzés a másodikos gimnazista fiút is utolérte. A hetvenes években megjelent egy cikk a faluról a Nők Lapjában – az akkor hivatalos, rendőrgyilkos változatot tárva az olvasók elé –, s abban, igaz, név nélkül, a cikkíró „azon élcelődött, lám, mennyire elmaradott település Pócspetri, még most is egyházi iskolába íratják gyermekeiket”.
Elmaradott település? A tekintet végigfut a szülői házon, felelevenedik egy gyerekkori emlék. Szépen szóló pillanat. „A falu keresztény erkölcs szerint élt, a szülők gyermekeiket abban a szellemben nevelték, amely családunk életét is meghatározta. Az iskolában mindenki hittanos volt, kivéve a tanárok gyerekeit, akik a szülők beosztása miatt nem járhattak. Igen, a körtés történet…” – fürkészi a kertet András püspök. Vajon megvan-e még a fa? „Nagyon jóban voltunk a szomszéd családdal, olyannyira, hogy kerítés sem húzódott a két telek között. Nekünk többféle gyümölcsfánk volt, de körte éppenséggel nem, a szomszédnak meg igen. Sóvárgó gyerekként néztem, mikor érik meg a körte. Egyszer megyek, s a legnagyobb örömömre, miután az egyik ág átnyúlt a mi kertünkbe, ott volt egy szép körte a földön. Fölkaptam, vittem a házba, mire édesanyám megkérdezte, honnan van. – A szomszéd fáról, de a mi kertünkbe esett. – Kisfiam, nagyon jól tudod, mindig adnak nekünk, s mihelyst érni fog a többi, úgyis hoznak. Légy szíves, vidd vissza. – Fájó szívvel, ahogy egy gyerek, visszavittem a körtét, s nem is a mi kertünkre, hanem az ő oldalukra helyeztem.”
Ó, bárcsak ilyen „elmaradott” erkölcs szerint élnének az emberek ma. Visszafelé tartunk az iskolához. Mezei Andrásné Bözsi néni jön szembe, idős asszony, elmúlt kilencvenéves, „püspök atya, Andriskám”, szépen szól a kettős megszólítás. S máris idézi a régi emlékeket. Bözsi néni két fia papként szolgálta az egyházat, sajnos korán meghaltak. Idézi ugyan a régi, 1948-as időket, de emlékeit némaságba zárja. Tekintetén, hosszú sóhaján látom, ő sem a gyűlöletet, haragot hívja elő magában. Szomorúsága egyet kérdez: miért kellett ennek megtörténnie?
S kérdem én is, miközben püspök atyával az iskolához érkezünk. A kivégzett Királyfalvi Miklós nevét viseli, s mint a falu fiatal plébánosa, Szenes István mondja, három évvel ezelőtt az iskola – „amely miatt az egész történt” – ismét katolikus fenntartásba került. 2015 szeptemberétől az óvodát is átvették. Hatvanöt év múlt el közben, kínban, keservben, halálban. S a halál a szerencsétlen rendőrt is idézi, hiszen valamiképpen ő is áldozat volt. A történelem értelme… nem, ellenkezem magammal, az ember történetének van értelme. Csakhogy a jóból a rossz felé fordul-e, vagy vezet-e ellenkező út?
Veres András a tűnődésre egy történettel válaszol. Az iskola előtt állunk, amely persze régen nem így nézett ki, az ő szemében a mai mellett az a régi él elevenen. „Leonardo da Vinci, amikor az Utolsó vacsora című képet festette, először Jézus alakját formálta meg az elbeszélés szerint. A piacon keresett modelleket az egyes alakokhoz. A legvégére hagyta Júdást. Közben eltelt néhány év, ismét kiment a piacra, talált is egy csavargó kinézésű, züllöttnek tűnő embert, Júdás-arcot. Miközben modellt ült, beszélgettek, s egyszer csak azt mondta ez az ember: – Én már találkoztam a művész úrral. – Nem emlékszem. – De, igen, ugyanebben a műteremben ültem modellt, amikor Jézus arcát festette… S elmesélte, közben mi történt vele, hogyan züllött le. – Bizony az ember rövid idő alatt is képes teljesen kifordulni önmagából, mélybe zuhanni; ilyen tragédiákat naponta látunk. A külső körülmények, a gyenge belső tartás, sok más közrejátszhat, de a krisztusi értékrend akkor is kikezdhetetlen; manapság különféle ideológiák nevében folyamatosan relativizálni igyekszenek; ha nem engedjük ezt, akkor életünk sem téveszt célt.”
A múlt tudása is az ember fönnmaradását szolgálja. Tamásné Mikula Valéria, a gondozási központ vezetője tizenöt éves volt, amikor először hallott a történtekről. „1974-ben bekerültem a nyíregyházi kollégiumba, s ott így fogadtak: Pócspetriből jöttél, a rendőrgyilkos faluból?” Nem tudtam, miről beszélnek, s később bizony elhittem, Asztalos atya és mások voltak a bűnösök. Majd utánaolvastam, beszélgettem az öregekkel, s egyre inkább rádöbbentem, a tények alapján felül kell vizsgálnom addigi álláspontomat. Ezek után rosszulesett, amikor a pécsi egyetemen az egyik tanár, miután kiderült, hogy Pócspetriből érkeztem, a fejemhez vágta: – Pócspetri, ahol olyan sötét emberek élnek? Nagyon fájt ez nekem, már az 1992-es falurehabilitáció után voltunk, erre azt mondtam: – Akkor a tanár úr nem hallott a kollektív bűnösség alóli fölmentésről; erről nem beszélnek, de az 1948-as események kommunista változatáról még mindig.”
„Legyetek irgalmasak, mert a ti atyátok is irgalmas.” Belátok az iskola üvegfalán át az aulába, ezt olvasom ott nagy betűkkel. András püspök Reményik Sándor versét idézi ismét, tekintetét a szemközti templomra függeszti:
E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Fiúk rohannak egyik helyről a másikra, valamikor 1970 táján. S jelen-erejűvé válik Veres András régi emléke: „Hetedikesek-nyolcadikosok lehettünk. Kötelezően előírták az úttörőnyakkendő viselését. Reggelente néhány barátommal rendszeresen ministráltunk, ott persze nem volt rajtunk a vörös kendő, ezt a szégyent nem követtük el. A templomból kijövet átfutottunk az iskolába, hogy idejében odaérjünk órakezdésre, s közben vettük fel a nyakkendőt. Az igazgatónő észrevette ezt, s a következő tantestületi ülésen felháborodva közölte: valamit tenni kell, a gyerekek iskola előtt a templomba mennek, s útközben kötik fel az úttörőnyakkendőt, ez így nem mehet tovább! Mire az egyik tanár felszólalt: – De Ica, ők a legjobb diákjaink!”
S a mai iskola? Milyen szellemiség hatja át? Kissné Gondon Ibolya igazgató erről így beszél: „Tizenöt éve tanítok itt, öt éve igazgatom az intézményt. Olyan iskolát vettem át, ahol a hit nem újdonság. A legnagyobb dicséret volt életemben, amikor azt mondta nekem egy nyíregyházi iskolaigazgató: úgy szereti a pócspetri gyerekeket, mert valahogy másként ragyog a szemük. Nekünk az a dolgunk, hogy a szívükben fellobbantsuk a szeretet lángját. Mostanában velünk, pedagógusokkal kell inkább foglalkozni, mert mi, felnőttek nagyon messzire kerültünk Istentől. Ha visszafordulunk, vissza tudjuk vinni a gyerekeket is. Ez a legfontosabb feladatunk, s erre minden remény megvan ebben az iskolában. Azt szoktuk mondani a diákoknak: mi egy kagyló vagyunk, s ők benne a gyöngy.” És már nem érdemes beszélni a pedagógusvilágot zörgető-rázó, jórészt politikai felhangú napi viharokról.
„Az emlékezésre az irgalmasság évében kerül sor – figyelmeztet beszédében András püspök. Az Atya feltétel nélkül irgalmas. Még akkor is, ha az emberek nagy része nem érti és nem értékeli ezt. Ő akkor is fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.”
Csak így lehet, a szeretet hangján. Pócspetriben süt a nap.
