Valaki igen, alakjukkal mintegy a XX. század történelmét rajzolva föl. Odagondolva azt is, aki akkor nem kerülhetett föl… Ám mégis jelen van… Fejkendős, sovány arcú parasztasszony a kép jobb oldalán. A faluban mindenki tudja, ő Borbála néni, Mindszenty József édesanyja. A bíboros nevét sem igen lehetett kiejteni, az édesanya vonásai mégis odavonták a sokféle nyomorúságban, baloldali és jobboldali diktatúrában, társadalmi és testi betegségekben szenvedő században reményt mutató, az egyház által fölemelt személyiségek közé Mindszenty Józsefet.
Borbála néni dédunokájával, Kovács Rudolfné Fukszberger Irénnel nézzük a képet. A derűs tekintetű, fiatalos óvónőről ki gondolná, hogy két fiúgyermeke már felnőtt… Kimegyünk a temetőbe, két hatalmas lombozatú, most csupasz fa között megpillantjuk a sírt, ahol a dédi, Mindszenty József édesanyja nyugszik.
„Ez az, amit a bíboros soha nem láthatott. Pedig éppen ő írta korábban: milyen szomorú annak a gyermeknek a sorsa, aki nem állhat ott édesanyja sírjánál…” – szól az asszony.
Mindszenty József 1909-ben, hatodikos gimnazistaként kezdett foglalkozni – egy iskolai pályázat kapcsán – az édesanya alakjával a történelmi időben és azon túl… A dolgozat a következő évtizedekben tovább bővült, s több kiadást ért meg.
„A női lélek természete a reprodukció. Okoskodások helyett intuíciókkal dolgozik; a külső összefüggés, a harmónia érdekli. A férfi inkább az igaz, a nő jobban a szép hatása alatt áll. A kicsiségek megfigyelése, a kitűnő emlékezet, az élénk képzelőerő jellemzi. A férfi érzelemvilága szűk; a nőt a szíve vezeti; kedélye oly érzékeny a megnyomásokra, mint a mágnestű a delejes áram ingadozására. A kis öröm, a kis fájdalom, sőt maga a puszta sejdítés is erősen érinti belső világát, melynek segítségére jön az élénk képzelet, mely a reményt és félelmet egyaránt nagyítja.”
A bíboros testvérei közül hárman élték meg a felnőttkort, rajta kívül két lány, Anna és Teréz. Annának nyolc, Teréznek hat gyermeke született. A környező falvakban és Szombathelyen is élnek rokonok. Fukszberger Irén a következő címmel írta diplomamunkáját a hittanári szakon: A papi édesanya szerepe Mindszenty József bíboros életében. A konzulens Pem László főiskolai tanár volt. A Pehm (Mindszenty) család tagjának nevéből elírás miatt valamikor elmaradt a h betű.
„Két fiam, Tamás és Róbert megnősült már, elköltöztek, mi meg itt maradtunk egyedül” – mondja Irén. Mintha azt látnám rajta, amit Mindszenty József idéz könyvében: „A nő lelke, teste mindig az anyaság után sóvárog, és az anyasághoz tartozik a megkötöttséget és kötelességet vállaló akarat.”
Húszévesen lett édesanya, s ezt Isten áldásának tekintette. „Könnyű volt, mert hívő családban születtem.” Irén édesanyja kántorkodott. Akkoriban még fújtatni kellett az orgonát, s a cseperedő lánynak egyre gyakrabban segített ebben egy három évvel idősebb fiú. Rövidesen összeházasodtak.
„Először meglepődtem, hogy gyermekem lesz. Ennyire fiatalon bizony nem tudtam hirtelenjében mit kezdeni a felismeréssel. De mellettünk álltak a szülők, s ha olyan helyzet adódott, amit mi nehezen oldottunk volna meg »gyerekfejjel«, ők segítettek. Sokan mondták: »Ilyen fiatalon… Hiszen még nem is éltetek!« Dédnagymamám, a bíboros édesanyja még fiatalabb volt, tizenhat éves, amikor feleség és anya lett. S milyen anya!”
A falu óvodáscsoportjában sok a hátrányos helyzetű gyerek. Fiatal anyákat alig látni. Aki teheti, elköltözik, hiányzik a munkalehetőség, a bejárás meg körülményes Szombathelyre vagy valamelyik másik városba. A korszellem egyébként kikezdte már a magyar falu lelkét is. „A család lazulása és romlása világjelenség. Ha gyógyítani akarjuk az emberiséget, gyógyítsuk a családot!”
A szoba sarkában alacsony szekrény, rajta talpas kereszt, Mindszenty József fényképe, rózsafüzér, gyertyák, a világ különböző zarándokhelyeiről származó kegytárgyak. „Sokszor támaszkodunk oda férjemmel, összetett kézzel… – mondja Irén, s így folytatja: – Együtt imádkozunk hitünk növeléséért, reményünk erősítéséért és szeretetünk tökéletesítéséért; hatalmas kegyelem, ha keresztény édesanyaként tudok viselkedni.”
Emlék idéződik. Néhány éve a szeptemberi sümegi Mária-búcsúra gyalog indult egy kisebb zarándokcsoport a faluból. Velük tartott a két nagyfiú is. Volt, aki ezzel a szóval kívánt jó utat: „Vigyetek magatokkal engem is a szívetekben!” Más meg „modern” hangon szólt utánuk: „Mennétek inkább kukoricát szedni, az sokkal hasznosabb.”
„A gyermek úgyszólván anyja létével olvad egybe.”
S ez fordítva is igaz. A kilencvenes évek elején mesélte valaki Felsőpetényben, ahol 1955–56-ban házi őrizetben tartották a bíborost: reggel, amikor a falusiak mentek ki a dombháti földekre dolgozni, egy idegen parasztasszonyt láttak ott, amint a távolba tekint, éppen arra, ahol az ávósok őrizték a rabot. Mit néz, kérdezték tőle. Hátha megpillantom a fiamat, válaszolta egyszerűen a néni.
A csehimindszenti templomhajó bal oldalán Jézus Szíve-szobor. „Borbála néni akkor készíttette, amikor fia börtönben sínylődött.”
Süle Márton három éve a falu és még másik öt település lelkipásztora. Harminchét éves. Éppen Szombathelyről érkezik, édesanyjának betegsége miatt egy időre a városba kellett költöznie.
„Amikor ezt a szót leírom: édesanya, letűnt idők eltűnt boldogsága jut eszembe, mintha még egyszer visszamosolyogna rám a távol ködéből.”
A Süle családban három gyerek született. Édesanyjuk vezette a háztartást, nevelte őket, „csak nyaranta ment el dolgozni”. Korábban a szombathelyi szövőgyárban, majd az idős papi otthonban talált munkát. „Reggelente ő indított útnak minket, s ő várt haza ebéddel. Soha nem feküdtünk le anélkül, hogy ne köszöntünk volna el egymástól. Mind a mai napig így van ez. S a köszönéshez hozzátartozik a puszi.”
Süle Márton – máig édesanyja Marcikája – hiányolja, hogy „manapság a szülők nemigen beszélgetnek a gyerekekkel. Minket a mama bevont minden – ránk is tartozó – családi ügybe.”
„Ha egyszer a gyermekben megered a kérdés, türelem kell ahhoz. Lankadatlan az első ismeretek megszerzésében. Az okos anya nem un bele, fáradtan is kiszolgálja a kicsi ismeretvágyát; örül, hogy elindult a gondolkodás, következtetés.” „Sokszor nem hiszik el a szülők, de látszik a gyerekeken, melyikük az, akinek otthon a tévé és a számítógép az élete. Hiányzik a beszélgetés a családban. Annak idején jutott idő a gyerekekre, ma alig, a szülő örül, ha reggel gyorsan ráadja a gyerekre a ruhát, délután az óvodában ugyanígy, rohanás tovább, bevásárolni, főzni is kell, s hogy a gyerek ne idegesítse, ne legyen láb alatt, leülteti a tévé elé.
Sokszor a gyerek azt se tudja, mit néz. Aztán az így felszedett agresszivitást az óvodában adja ki” – mondja Fukszberger Irén.
„Túl a természet síkján is kell néznem az anyai hivatást. Ne szorítsuk be az emberi életet a születés és halál szűk keretébe. A teljes élet Istentől jő és Istenbe tér vissza. Az anyai hivatás Istentől jő.”
A mama, mondja Süle plébános, mosolygósan szerető alkat. „Ő volt mindig a villámhárító; ha valami történt, neki mondtuk meg először, ő meg csillapítva adta tovább apunak, s így már kevésbé kellett tartani az esetleges következményektől.”
„Nem gondolkodtunk azon, hány gyerekünk legyen. Mindkettőt a Jóisten adta” – mondja Irén hittel. Közben arra gondolok, a mai, úgynevezett celebvilág nőalakjai nyomorúságos életüket milyen szánalmas ideológiával fedik el.
„Az anya már nem egyszerű nő, hisz eszményi magasságba emeli életcélja: küzdeni másokért és a mások kiküzdött boldogságában keresni a magáét. A világban él, de nem a világnak.”
Aggódás? Minden szülő ismeri. Amikor kicsi a gyerek, azért, nagyobb korában meg emezért. „Robi fiam korán, kilenc hónaposan járt már, de örökké elesett, mindig dudor volt a fején, kék folt a testén. Amikor édesapámék eljöttek – mert férjem szüleinél laktunk –, megkaptuk tőlük: hogy néz ki már megint ez a gyerek?! Azt gondoltuk, mekkora gond az egy-két kék folt.”
Irén tovább emlékezik: „Egyszer az orvos azt mondta: este újra jön, s ha addig nem javul a gyerek állapota, be kell vinni a kórházba. Akkor megint imádkoztunk, s néhány óra múlva a lerakódás szakadozott, már nem hörgött annyira a drága, itthon maradhatott…”
„Az anya felül van az időn, ő a földi végtelenség képe. Boldogsága, fájdalma felett nyomtalanul vonulnak el az évezredek, ő a nagy teljessége, csendje, változatlansága a foganó, hordozó, szülő életnek.”
„Aztán a két fiúnál jöttek a serdülőkor problémái, az udvarlások, csalódások, a mi csalódásaink is, de nem szólhattunk… Bizony előfordult, hogy Robi késő este se jött haza, nem jött, nem jött… Mi lehet vele? Utána meg mindennap fél nyolckor már itthon volt… Akkor meg ezért aggódtunk: Milyen csalódás érte?… S aztán találkozott későbbi feleségével. Végül a Jóisten két áldott jó lányt adott nekünk menynek.”
A fiúk ma is „kisfiaim; találkozáskor ölelés, puszi, ilyenkor fölkapnak… régen én kaptam ölbe őket…”
„Mi a születés előtt kilenc hónappal megyünk vissza; a hívő anya tudja, hogy gyermeke története régebbi. Túlmegy a világon, a teremtésen. Még hegyek se voltak, csillagok és világok sem, már élt a kis Valaki a Teremtő gondolatában.”
„Férjemmel kiegészítettük egymást a nevelésben: Rudi követelte meg inkább a szabályokat, s tudták a fiúk, ha valami csibészséget követtek el, az anyuhoz kell jönni. Férjem előtt soha semmit nem titkoltam el. Ha fáradtan jött haza, azt mondtam: gyerekek, most inkább ne szóljunk, reggel pihentebb lesz, majd akkor…”
„A lelkiismeretes anya tudja, hogy gyermeke mellett Isten helyettese. Ezt a méltóságot nem is adja unottan tovább. Érzi, hogy szülni nem nagy dolog; nevelő lenni – ez az édesanyaság.” „Sajnos az én gyerekeim is elmentek a faluból. – Irén önkéntelenül megigazítja a terítő szélét az asztalon, ezzel a mozdulattal kíséri Szombathelyre és Győrbe a képzeletét. – Én lennék a legboldogabb, ha együtt lehetnénk…”
Aztán felderül a tekintete: „Ha a Jóisten ad majd unokákat, bízom benne, a nyári szabadságom alatt az enyémek lesznek.” S már a gondolattól jóízűen fölnevet. Aztán még arról beszél, bizony látta gyermekei életében is, hogy „előfordultak lejtős időszakok. De azoknak a hagyományoknak, normáknak a csírái, melyeket elültettünk bennük, egyszer növekedésnek indultak.”
Mindszenty József 1947-ben Orosházán ezt mondotta: „Boldog az a nép, amely tud ünnepelni, a hétköznapok fölé tud emelkedni, és van miért hálát adni Urának, Istenének. Boldog volt a mi családunk. 1940-ben, amikor szüleim félszázados, egyik húgom negyedszázados házasságát mint ugyanakkor ezüstmisés pap megáldhattam ugyanannál az oltárnál, amelynél a két házasságot megkötötték, én pedig első szentmiseáldozatomat bemutattam.”
Fényképezte: Cser István
