Az ősök, illetve alapfajok (Fragaria) között ott találjuk a dél-amerikai Andokból származó szamócát, az eurázsiai erdei szamócát (F. vesca) és az Alpokból előkerült F. eflagellis indátlan faját. Ezzel még nem végeztünk a családfával, mert a XVIII. században felfedezték a chilei és a skarlát szamócát (F. chiloënsis; F. virginiana). Mindezek bekerültek a botanika boszorkánykonyhájába, és keresztezések, nemesítések és szelekciók után alakult ki a földieper mai alakja és íze. Az erdei szamóca megőrizte fajának eredeti jegyeit, és ha mellé teszünk egy szem termesztett földiepret, megláthatjuk, hogy mekkora változáson ment keresztül néhány évszázad alatt. A szamóca évelő növény. Terméshozatal szempontjából vannak korai, közép-korai és kései fajták, meg aztán ott vannak a „folyton-termők”, amelyekről áprilistól októberig lehet csemegézni. És hogy még bonyolultabb legyen a választás, a kertészetek hónapos, egyszer vagy többször termő (remontáns) és nagy gyümölcsű szamócapalántákat is kínálnak.
Eperfa, szederfa
Tájegységtől függően, e két néven ismerik az eperfát, amelyről Arany János óta mindenkinek fülében cseng a Családi kör című versből, hogy „… feketén bólingat az eperfa lombja”. Az eperfa (Morus) Kínából és Nyugat-Ázsiából került hozzánk. Négy és fél ezer éves története szorosan összefügg a selyemkereskedelemmel, hiszen a selyemhernyók az eperfa leveleivel táplálkoznak. A fehér eperfa (M. alba) tíztizenöt méter magas, durván kérges törzsű fa. Apró, jelentéktelen virágaiból fejlődnek az édes fehér gyümölcsök, amelyek alakjukban a szederhez hasonlítanak (ezért némely tájegységünkön szederfának is nevezik). Vékony lemezű leveleinek fonákja enyhén szőrös, és ebben különbözik a fekete eperfa vastag, bőrnemű lombjától. Piros terméseket hoz a vörös vagy amerikai eperfa (M. rubra), míg a fekete eperfa (M. nigra) csillogó, szénfekete gyümölcsöket érlel. A fehér és fekete eperfa levelei gyógyhatásúak, régen cukorbaj gyógyítására használták, a gyümölcsöket pedig gyenge hashajtóként alkalmazták.
Piramis alakú vagy szomorú
Tekintve, hogy az alapfajok hatalmas termetűek, idehaza elsősorban útmenti sorfának ültették régen. Ma a kertekbe általában a tetszetős, csüngő ágú, „szomorú” változatát ültetik (M. alba Pendula), amely szintén ízletes bogyókat terem, és magassága általában nem haladja meg a három-négy métert. Elsősorban arasznyi méretű, fényeszöld levelei miatt ültetik az M. a. macrophylla fajtát, ez azonban ritkán hoz termést. Az oszlopos növekedésű Piramidalis fajta szép dísze lehet a kertnek, míg a magyar nemesítésű Fegyvernekiana fajta alacsony termete miatt sövénynek lehet alkalmas. Az eperfák kedvelik a nedves, vizenyős helyeket, így a Duna árterén is találkozhatunk elvadult példányaival. Sok napsütést igényelnek, és a szikes talajokat kivéve minden földtípussal megelégszenek.
