Fojtogató jelenlét: John Malkovich

Kötetlennek látszó szövegelését a Martin Haselböck vezényelte Orchester Wiener Akademie kíséri-követi többek között Boccherini – és Gluck-közjátékokkal; a „cselekményben” is részt vevő két fiatal szoprán (Kirsten Blaise, Marie Arnet) pedig Vivaldi-, Haydn- és Mozart-operákból kölcsönzött áriák segítségével szólaltatja meg az osztrák sorozatgyilkos áldozatainak „érzéseit”, a „csupán meghallgatásra vágyó nők”, önátadó lányokasszonyok lelki vívódását.



A zenekari nyitányt követően a rögtönzésnek is viszonylag bő teret engedő monológ elején Malkovich lazán beköszön. Zakóját megőrzésre egy első sorban ülő ifjú hölgynek adja át. Megjegyzi, mennyire örül a budapesti szereplésnek, hogy nem az Új Színházban kell fellépnie; kiadója ugyanis tájékoztatta… Téblábol, magyaráz, utal legutóbbi Los Angeles-i turnéjára; bele-belepillant sorkiemelővel tarkított, gyűrött, szamárfüles jegyzeteibe. A performance persze már a darab része, amely Malkovich személyes hangvételű, kötetlen bevezetőjének tűnik, egészen addig, amíg elhangzik: tizenöt éve meghaltam, és megöltem tucatnyi nőt.

Mi az igazság? Úgy zajlott minden, ahogy azt a kriminalisztika története rögzítette? A prostituáltakat melltartóval megfojtó, veszélyesen intelligens mészáros vajon nem legendát akart-e kreálni maga köré öngyilkossága előtt? Mi motiválta e „dzsigoló” tetteit? Malkovich–Unterweger nem tud és nem is akar válaszokat adni. A nézőre bízza, hogy elmerengjen a lélek poklán, amelynek pusztító lángjait a zaklatott gyermekkor, a gyökértelenség, a kontroll nélküli érzelmek, az uralkodó személyiségtípus, a „tizenöt perc hírnév” vágya egyaránt táplálhatta.

Érdekes, újszerűségre törekvő, mégsem igazán jó Sturminger eklektikus monodrámája. A kétórás játékidő felét kitevő klasszikus zenei betétek, áriák hosszúak, egy idő után unalmasak. Hiába az ötletes gondolattársítás, a humorforrásul is szolgáló stíluskeverés, a kísérlet kezdeti energiái menet közben kimerülnek. Nincs katartikus élmény, ugyanakkor Malkovich egyszerű, természetes, mégis intenzív jelenléte kétségtelenné teszi: a könnyen feledhető darab olyan kivételes színészegyéniség vállán nyugszik, akinek minden rezdülésére, mozdulatára oda kell figyelni. Jegyzeteit lobogtatva cseveg a nézőkkel, leül közéjük, hogy onnan hallgasson meg egy áriát, szemez és „életvezetési” tanácsokat ad. Valamit feljegyezne; tollat kér. A közel ülőknél nincs, aztán a negyedik sor környékéről behajítanak egyet a színpadra. Láthatóan Malkovich is meglepődik az állatkerti majometetésre emlékeztető gesztus faragatlanságán. Lehajol, felveszi a pennát, folytatódik a játék. Az asztalhoz ül, körmöl, laptopján rákeres nevére (és tetteire) az interneten. Felsőfogsor-villantó, jellegzetes malkovichi mosoly – démoni; lappangó téboly, gyilkosságok és „magyarázatok”… Aztán elköszön, visszakéri zakóját, a tollat udvariasan visszaadja tulajdonosának. Prózai színházakban ritkán hallható ováció, szerény hajlongás a közreműködőkkel. „La commedia é finita.”