Őrizték a tüzet: „Főfoglalkozásom az imádság…”

Harminchat évesen lépett be a ciszterci nővérek közösségébe. A százéves születésnapját május 16-án betöltő Assumpta nővérrel egy rendtársa beszélgetett.
– Szentgotthárdon születtem 1909. május 16-án, pünkösdvasárnap. Mire testvéreim, a kilencéves Irma és a nyolcéves Anna hazajöttek a templomból, megszülettem.

Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, mintha nem is lettek volna testvéreim. Ők intézetben tanultak, bentlakók voltak. Az elemi iskolát hadikórházzá alakították át, így én már hatévesen gimnáziumba kezdtem járni – oda helyezték át az elemi iskolát…

Kilencévesen kezdtem zongorázni. Tízéves lehettem, amikor nővéreim Kis Szent Teréz életrajzát hozták haza a zárdából. Ez a könyv nagy hatással volt rám. Ráirányította figyelmemet a lelki életre.

Szentgotthárdon csak fiúgimnázium volt, így magántanuló lettem. Később a Nemzeti Zenedében, a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elődjében tanultam, ahová Lajtha László tanár úr vett fel. Kitűnő diplomával visszamentem Szentgotthárdra, ahol saját zeneiskolámban tanítottam a gyerekeket.

Hogyan emlékszik szerzetesi hivatásának kezdetére?
– Az első fontos emlékem ezzel kapcsolatban, hogy latin-magyar nyelvű misszálém révén már akkor is értettem a szentmise szövegét, amikor még a latin volt a liturgia nyelve. Miután a nővéreim férjhez mentek, úgy éreztem, nem hagyhatom magukra a szüleimet. Aztán jött a II. világháború, idővel minket is elért a front. Szüleim elé térdeltem, és kértem, áldjanak meg, mert most vége lesz az életemnek… Nagyon féltem az oroszoktól. A pincébe a káposztáshordók mögé bújtattak, így nem vettek észre, megmenekültem. Később vittek éjszaka árkot ásni! Gyenge és fáradt voltam: az orosz őr kivette a kezemből az ásót és ő dolgozott helyettem. Aztán vittek a selyemgyárba. Ott sorba állította az orosz a nőket és válogatott közülük, a fiatalokat vitték „krumplit pucolni”, ami egészen mást jelentett… De ekkor is megmenekültem.

Szerzetesi hivatásom két évtizeden keresztül és lassan érlelődött. Talán azzal kezdődött, hogy tizennégy évesen a ciszterci Torday Ányosnak egy diákokhoz írt lelki könyvében a tisztaságról olvastam. És azzal folytatódott, hogy harminckét évesen, 1941-ben, Szentgotthárdon, egy lelkigyakorlaton megismertem a szintén ciszterci Naszályi Emil atyát.

És hogyan jutott el a Regina Mundi közösségbe?
– A vonat tetején. De hoszszú sora van annak. A háború végeztével az első lap Naszályi Emil atyától jött. A Mária Kongregáció vezetője voltam, és Emil atya arra kért, szóljak annak a két lánynak, akik jelöltek akartak lenni a Regina Mundiban. Szóltam, de azt mondták: ilyen világban?

Ekkor éreztem, hogy itt az alkalom: elmegyek én. Szüleim megdöbbentek, mivel eddig hallgattam erről a szándékomról. Egy szerdai napon indultam el, és szombat estére érkeztem Zircre. Veszprémtől gyalog kellett mennem, mert nem járt a vonat, felszedték a síneket. A szó szoros értelmében is hosszú út vezetett számomra a szerzetességig – nem kevés akadállyal. Emil atya meglepődött, hogy a két fiatal lány helyett én jöttem. Megkérdezte a már ott lévő jelentkezőket: Megjött a Magyary Jolán, mit kezdjünk vele? Másnap pünkösdvasárnap volt. Az ünnepi vesperást már elmondták, vacsora után a betegszobában szállásoltak el. Máig emlékszem: amikor kinéztem az ablakon, az arborétum tavaszi pompáját látva az jutott eszembe: „Uram, széles e világon milyen csodálatos a te neved!”

Ekkor mutatta nekem valaki Punk Ellit, vagyis Gemma nővért, a mai apátnőt, amint megszokott helyén térdelt és imádkozott. Számomra ez az élmény felejthetetlen marad! Soha addig olyan mélyen elmerülő, Istenbe feledkező magatartást nem tapasztaltam és nem láttam. Jóval fiatalabb volt nálam, de rengeteget tanultam. Ő mindig minden feladatot elvállalt: ha kellett, fejte a kecskét, ha kellett, takarította az istállót… Az ő példájának nagyon sokat köszönhetek…

Két gyönyörű hetet töltöttünk a zirci apátságban, aztán Nagyesztergárra kerültünk, ahol egy parasztház lett az otthonunk. 1946. június 24-én innen is ki kellett költöznünk egy ablaktalan, romos juhistállóba. Én nem mertem menni: maradtam, mostam és segítettem Emil atya édesanyjának, Mariska néninek a főzésben. Azt tettem, amit éppen kellett. De a fiatalok határtalan lelkesedését látva „észhez tértem”. Lelkesedés mindig volt bennem, de a bátorság nem volt elég – és már harminchat éves voltam.

A következő állomás: Bakonyboldogasszony. Mennyi időt töltött ott?
– Öt csodálatos évet. A földosztáskor kapott ötven holdon gazdálkodtunk. Mire mindent szépen rendbe tettünk, jött 1950, a szétszóratás. El kellett hagynunk a megmunkált földet és a lakhatóvá tett házat. Ismerős családoknál találtunk ideiglenesen menedéket. Emil atya azt mondta, aki akar, elmehet, de aki marad, attól feltétlen engedelmességet kíván ő és az Édesanya – akkor kezdtük így szólítani a tisztelendő főnöknőt.

Elkezdtek olyan házat keresni, ahová – ha nem is mindnyájan, de – többen bejelentkezhetnek. Érdligeten találták ezt a kis, egyemeletes házat, ahol később a templomot és a monostort is felépítettük. El ne felejtsem mondani, hogy a zsolozsma egy napra nem szünetelt. Mindannyian érezzük: létünk alapja Isten folyamatos dicsérete.

De Assumpta nővér – aki a mennybe fölvett Szűzanyáról kapta szerzetesi nevét -, Joli néni maradt, mert ezt a titkos szerzetességet nem volt tanácsos hangoztatni…
– Én csak 1955-ben kerültem Érdre, addig a veszprémi püspökség szőlőjében dolgoztam. Érden aztán Mariska néninek segítettem a főzésben, és később teljesen átvettem a konyhát. Amellett kapus is voltam. De sokszor megtettem napjában azt a negyven-ötven lépcsőfokot! Lehet, hogy attól lettem ilyen szívós. A Málnásnak nevezett kertünkben laktam, Ida nővérrel. Minden hajnalban jöttünk – körülbelül fél óra volt az út – a zsolozsmára, szentmisére. Ida visszament az ott rábízott munka végzésére, én meg délután vittem neki az ebédet. Így éltünk…
Istennek hála, megértem a templom és a monostor építését. Most már a főfoglalkozásom az imádság. Mikor kisorsoltuk az egyházmegyéket, ki melyikért imádkozik, nem volt annyi, hogy mindnyájunknak jusson, így bevettük a mindenkori magyar kormányt – és ez éppen nekem jutott. Ez az én nagy gondom. Ha Isten segítségével megérem május 16-án a századik évemet, azt szeretném kikönyörögni a Jóistentől, hogy édes hazánknak emberszerető kormánya legyen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.