Szóval Liza az egykori japán nagykövet ágyhoz kötött özvegyét ápolja egy bel-pesti ház egyik lakásában. A ház ugyan lepattant (ahogy ezt megszoktuk), a szocializmus és a kapitalizmus összefonódása nemcsak a Mekk Burger elnevezésű falatozóból, hanem még a viselt zoknikból is látszik, a közeg mégis – köszönhetően a rendezői elgondolásnak és az operatőri munkának – szerethető. A lakás jellegzetes zörejeiből és színeiből sokan úgy érezhetik: „Ez a film akár a nagymamámnál is játszódhatott volna.” (Annak ellenére, hogy a film rendezője úgy vall, hogy „a Centrum-szatyor az egyetlen, ami nagyon magyar a filmben”.) Szóval a vékonydongájú, szorosra font hajú lány elsőre a legkevésbé sem juttatja eszembe Amélie Poulain-t (pedig az alkotók nem titkolt szándéka miatt eszembe kellett volna jusson a nagy sikerű francia film főhősnője), én sokkal inkább Kosztolányira asszociáltam, meg az ő Édes Annájára. Főleg amikor az igen szerény körülmények között élő, árván maradt lány – mit sem ismerve a világ valóságából – harmincadik születésnapján kimenőt kér a megfáradt öregasszonytól. Amaz először értetlenül áll a kérés előtt (hisz Liza mióta itt dolgozik, még egyszer sem maradt távol ilyen sokáig), aztán rááll a dologra. Na, innen indulnak a bonyodalmak: szürreális karakterek, sci-fi elemek, feketehumor-darabkák és Tarantinóra utaló animációs betétek stíluskavalkádjában próbálják vezetni a nézőt Ujj Mészáros Károly első játékfilmjében, a Liza, a rókatündérben.
Liza (Balsai Mónika) tehát elindul, hogy megtalálja a nagy Ő-t. Kényszeresnek mondható szokásvilágába és hajnali ötkor induló szürke mindennapjaiba az egyedüli „smaragdzöld színt” a képzelete – és kedvenc japán ponyvairodalma – ihlette Tomy Tani (David Sakurai), a korabeli japán popénekes viszi, aki mágikus eszközökkel megpróbálja átírni Liza életének meséjét. Rendben, ezzel már egész jól „el lehet adni” egy magyar filmet, mert a Csinibaba óta (vagy már idejét se tudni, mióta) a vásznon is divat a „búsmagyar elvágyódás”. Legyen az Amerika, Japán vagy Finnország, lényeg, hogy el erről a „csudálatosnak” mondott Pestről, hisz a „szomszéd fűje mindig zöldebb”, vagy mi… – a befejezetlen bölcsességek és szólásmondások kiugróan jó karaktere a filmben az Ezredes (Reviczky Gábor), aki meri saját magát hozni, és nem Tarantino vagy Jean-Pierre Jeunet megoldásaival villant. De vissza Tomyhoz, akinek figurája – mint ahogy a többi meseszereplőé is, kissé zavaros. Céltalan nyomorú férfiak hullanak morbid okokból kifolyólag a rókatündér mítoszába menekült Liza mellől, kivéve persze a vágyott macsó Henriket (Schmied Zoltán) és a western-paródiából sarjadt Zoltán Zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs), míg végül mindenki rátalál a keresett útra, vagy legalább meglátja, hogy merre is szeretne menni.
Persze nem kell feltétlenül mindent érteni egy filmben sem, és még a dramaturgiai szálat se kell minden esetben kibogozni, sőt a szereplőkben végbement változásokat sem kell feltétlenül láttatni, de a mozi után valahogy az az ember érzése, hogy igazából semmi sem történt; vagy hogy túl sok minden történt; vagy leginkább csak úgy csináltak, mintha történnie kellett volna valaminek. A hiányérzet ellensúlyozására szolgálhat az intenzív és igen aprólékosan kidolgozott, finomságokig csiszolt képi világ, a dizájnelemek, a szürrealitás és nem utolsósorban Tövisházi Ambrus remek húzású zenei betétdalai. Mert a zöld ruhás Babszem Jankó – akarom mondani, Tomy Tani – valóban nagyon jól eltalált dalokkal dobja fel a filmet, nem is beszélve arról, hogy a számok hamisítatlan japánsággal hangzanak el, Eiko Toda megszövegezésében. Búsmagyar- elvágyódó lelkünket minden érthetetlenségével együtt olajozza Ujj Mészáros Károly precízen megrajzolt – Portóban a legjobb vizuális effektért járó fődíjjal is kitüntetett – munkája, mert akármennyire is vizuálisan tuningolt vígjátékról van szó, sok jelenetében, képében, érzésében nagyon magunkra ismerhetünk. Ahogy Antal Nimród Kontrolljában a metró föld alatti teréből is megy felfelé mozgólépcső, úgy a bel-pesti romos ház lakásából is vezet út Finnországba. Ez az út a lényeg a Lizában is – meg amúgy is –, csak egyre figyeljünk oda: Finnország felé félúton ne felejtsük el hátraküldeni Tomy Tanit a teherautó platójára.
