Fiatalok vallomásai a forradalomról

Kisiskoláskoruk óta szavalták e napon azokat a verseket, amelyekről olvasóink többsége elképzelni sem merte, hogy valaha elhangzanak nyilvánosság előtt. Történelemórán jól vagy rosszul, de tanultak valamit az ‘56-os forradalomról és szabadságharcról, talán még érettségiztek is belőle. De arra a kérdésre, hogy a tananyagon, a mai politikán és a legendákon túl mit jelent számukra ez az ünnep, nem is olyan könnyű válaszolniuk. S valljuk be, nekünk sem lenne az. Az alábbiakban egyetemisták vallanak 1956-ról.

Fájó veszteség
Nagy Lilla 23 éves angol szakos egyetemista

Jelenleg Németországban élek. Nem ez az első utam, nem ez az első alkalom, hogy a szülőhazámtól távol vagyok. Egy év Anglia, fél év Norvégia, és most megint egy újabb ország. Eddig azonban valahogy mindig csak otthon gondolkoztam el azon, mit is jelent nekem ’56, mit jelent a magyar történelem vagy a tudat, hogy magyarnak születtem.

Az ’56-os események elválaszthatatlanok attól az érzésvilágtól, ami a magyarságtudatot meghatározza. Nehéz azonban átgondolni mindezt, amikor itt, a németországi szobámban német teát német bögréből kortyolok. Teljesen más érzés itt arra gondolni, hogy a történelem egy apró, ám meghatározó darabkája újra végigkarcolja a tudatot. Emlékeztet, gondolkodásra késztet és elszomorít. Mert igen, mindig elszomorít. A magyar történelem legtöbb ünnepén büszkén állunk fel, és gondolunk mindazokra, akik értünk meghaltak, akik értünk kockára tették az életüket. De vajon valóban tiszta büszkeség ez, vagy olyan keserédes illúzió, amely lecsupaszítva, az ünnepi dísztől mentesen nem más, mint a síró kisgyermek, aki kudarcot vallott a játékban? Aki vesztett. Mert nekem ’56 veszteség. Mert nekem ’56 fáj. Mert nem tudok őszintén örülni, hogy megtettük, hogy harcoltunk, hogy megpróbáltuk. Mert ez soha nem elég a boldogsághoz. Nem tudom elképzelni, milyen lehet mindent feladni a hazáért, a szabadságért.
Nem tudom, mennyire reszket az ember lelke, amikor elhatározza: az élete árán is, de hallgat, bevallja, megteszi, nem árulja el. ’56 még az emlékekben él, még beszélnek róla azok, akik megtapasztalták, átélték. Még így sem egyszerű megérteni. Hiába a sok iskolai ünnepség, könyv, cikk, kép is. Az egyetlen, amit biztosan tudok róla, hogy ‘56 fáj nekem.

Egy érzés
Déri Eszter 25 éves magyar–művészettörténet szakos egyetemista

Egy évszám jelentése sosem lehet semmilyen. Egy évszám mindig valamilyen, és milyensége, megítélése folyamatosan változik. Nem csupán az egy-egy korszakot irányító politikai pártok véleményének tükrében: változik az egyes emberek saját történetében is. Változik, amikor a gimnáziumból kirepülünk, és önálló véleményt formálunk, változik, amikor egyetemistaként találkozunk az irodalom, a művészet és a kultúra történetével, tapasztaljuk az évszám kettős megítélését, végül ítélünk magunk is – vagy ítélet nélkül pusztán érzünk valamit. Mi a véleményem ‘56-ról? Véleményt nem alkothatok, hiszen nincs személyes tapasztalatom, de érzem a nagymamám nappalijának illatát, ahol családja egykori házáról mesélt, aminek a helyén az ötvenes években tíz szürke panel emelkedett; mesélt egy rózsafüzérről is, amit bizonyos emberek látogatásakor el kellett dugni a kredenc fiókjába… De az egyetemen új érzések is jöttek; az 1956-ot követő hallgatás éveire gondoltam, és Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor „kényszerfordításaira”, Pilinszkyre vagy Máraira… Mindez azonban inkább a következményekhez tartozik, kevésbé az októberi eseményekhez. Utóbbiakról legfrissebb érzéseim éppen külföldön születtek, amikor a „cinquantasei” vagyis ‘56 eseményeinek járó tiszteletet külföldi szavakban hallottam megcsendülni. Most, ha ‘56 októberére gondolok, még mindig azoknak az olasz öregeknek a szemeire emlékszem, akik az akkori magyarországi eseményeket a hírekből, az újságokból ismerték, de életüket ugyanúgy meghatározta. Számukra azok a napok egy rendszerből való kiábrándulást és az ottani eseményeket formáló tapasztalatokat jelentettek, és szemükben akkor Magyarország szinte mitikus hellyé nőtt. Az érzés, amit ezek a beszámolók jelentettek: a büszkeség és a még erősebb hazatartozás, hiszen a kinti mesélők szemében nem egy fiatal voltam, aki számára mindez már csak történelem, hanem valaki, akinek meg kellett tapasztalnia, mert abban az országban született, ahol mindez megtörtént. Véleményem nincs, „pusztán” ez az érzés, de ezt igyekszem táplálni.

Feladat
Németh Tamás 25 éves magyar- és történelemtanár

Maga a kérdés is, hogy mit jelent számomra 1956, kihívó egy kissé. A szüleim sem éltek még ekkor, a nagyszüleim pedig egy-két apróságot leszámítva ugyanúgy csak a történelemkönyvekből és a médiából ismerik az eseményeket, mint én. Nincsenek a családi legendáriumban sem hősök, sem gonosztevők – nincsen családi ötvenhatunk. Mit számít akkor ma, a nagyobb – nemzeti és egyetemes – közösségek aggasztó bomlásának időszakában egy magamfajta fiatalember számára az a néhány hét, amely épphogy billent (ha billent) valamicskét a történelem patikamérlegén?

Óhatatlanul megakadok. Történelem? Tényleg ennyi volna? Könnyebben vagy nehezebben átlátható események, összefüggések, okok és okozatok sora, egy forradalom, ami bizonyos változásoknak levezethető előzménye vagy következménye? Így látni: biztosíték a feledésre.

1956 inkább történetekből (tárgyilagos beszámolókból, mitikussá stilizált élményekből, mesékből) álló, élő és alakuló, az események és az események továbbadása által megszentelt mozaik, tükör, etikai kódex. Nagy elbeszélés, számomra egy a legnagyobbak közül, és mint ilyen, nem ismer generációkat.

Mégsem térhetek ki a válaszadás elől, legfeljebb átfogalmazhatom a kérdést: miben jelent mást nekünk, fiataloknak 1956, mint szüleinknek, nagyszüleinknek, dédszüleinknek? Nekik: most már – hogy minket felneveltek, a történeteket fenntartották, „csupán” csoda, nekünk ezenfelül: kötelesség. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérintett bennünket ez az elbeszélés, ránk hárul a nemes feladat, hogy 1956-ot ne megtörténtté, hanem megtörténővé tegyük.

Az én ötvenhatom
Nagy Enikő 25 éves pályakezdő újságíró

Jaj, csak bele ne süljek! – ismételgettem magamban. Mikor rám került a sor, nagy levegőt vettem, és olyan hangosan, amilyen hangosan a tanító néni tanította, elmondtam a szövegemet. Nem rontottam el. Nyúlfarknyi volt, az igaz, rendesen meg is tanultam, mégis a torkomban dobogott a szívem. Kisiskolásként szinte minden október 23-án szerepeltem az ünnepi műsorban. Nem igazán tudtam, mit ünneplünk aznap, de úgy sejtettem, valami nagy dolog történhetett, ha még iskolába sem kell menni.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét a gimnáziumban ismertem meg részletesebben. Nem, nem történelemórán, a tananyagbeli lemaradás miatt erre már nem jutott elég idő. A tanár épp csak felvázolta az eseményeket, mi pedig házi feladatként bemagoltuk a tankönyvi szöveget. Az ötvenhatos történések, az előzmények és a következmények főképp a nagyszülők, szomszédok visszaemlékezéseit hallgatva rajzolódtak ki előttem.

„Tojást, terményt, mindent elvittek, anyukám, amink csak vót. Egyszer oszt itt ment egy tank a házunk előtt, a rádióba meg bemondták, hogy folyik a vér Pesten” – mesélte mama. Giza néni egyetlen fia ‘56-ban szökött ki Amerikába. Letelepedett, családot alapított, de mindig készült haza. Utolsó üzenetében azt írta, jön már. Giza néni élete végéig várta. Régi fényképek, levelek tartották benne a lelket: egyszer valóban megérkezik. Fájó emlékek és holt remények – így tekintettem akkor ‘56-ra.

Az egyetemen ismét változott a róla kialakult képem. Odaképzeltem magam a pesti utcákra, belegondoltam a forradalmárok helyzetébe. Megértettem, hogy október 23-a nem egyszerűen nemzeti ünnep, de nem is történelmi tananyag, hanem meghatározója az akkori emberek életének és az azóta eltelt ötvenöt évnek. Örökség, amelyet nekünk, fiataloknak is tovább kell adnunk. Mintha jól sejtettem volna gyermekkoromban: valami nagy dolog történt aznap.

Kötelező ünnep?
Hári Márton 18 éves tanuló

Számomra 1956 ugyanazt jelenti, mint bármelyik nemzeti ünnep: a megemlékezést. Tudom, mi történt, ismerem a jelentőségét, mégsem érzem át, hogy mit jelentett akkor forradalmárnak lenni. Ez talán az iskolai megemlékezések hibája. Sajnos nem sok olyan ünnepségen vehettem részt, ahol ha körbenéztem, ne üveges szemmel ülő diáktársakat láttam volna. A történelmi hátteret már mindenki ismeri, miért ne lehetne egy kicsit másról is beszélni? Szerintem nem arról szól egy ilyen ünnep, hogy minden alkalommal ezt hallgatjuk végig. Inkább az érdekességekre, a még nem hallott dolgokra kellene koncentrálni, és amíg lehet, személyes visszaemlékezéseket hallgatni. Nem volt sok alkalmam az akkori eseményeket megélő emberekkel beszélgetni, családomban senki nem lakott akkor Budapesten. Egyszer viszont egy cserkészfoglalkozásra eljött egy idős bácsi mesélni. Hogy mit, arra sajnos nem emlékszem, mivel kisebb voltam, de a Csepel teherautók és az, hogy én is vittem az eredeti lyukas zászlót, máig megmaradt. Egy-egy ilyen személyes dolog tehetné emlékezetesebbé az ünnepet, mert ha ez így marad, akkor nem sok fiatalnak fog bármit is jelenteni ez az esemény.
Az oldalt szerkesztette:
Nagy Enikő és Koncz Veronika