– Hogyan lett Önből zenész? Egyáltalán hogyan születik ma meg valakiben az elhatározás, hogy zeneszerző lesz?
– Nagyon hamar eldőlt, hogy muzsikus pályára születtem. Már óvodáskoromban is – bár, mint a legtöbb kisgyereket engem is minden érdekelt – a zongora jelentette számomra az igazi „játszóteret”. A nyolcadik osztály befejezése után jelentkeztem a Bartók Béla Konzervatóriumba zeneszerzés szakra. Közben kántorképzőt is végeztem, és amikor azt tizenhat évesen befejeztem, úgy éreztem, folytatnom kell az orgonatanulmányaimat. Így a konzervatóriumban a zeneszerzéshez képest két év hátránnyal felvettem az orgonát. Az érettségi előtt vettem egy nagy levegőt, és mindkét szakra felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahová fel is vettek. Párhuzamosan végeztem a két szakot.
– Kik egyengették az útját?
– A Zeneakadémián orgonából Lehotka Gábor, zeneszerzésből Vajda János növendéke voltam. Zeneszerzés szakosként elnyertem egy franciaországi ösztöndíjat, amely meghatározta a fejlődésem. A francia iskola a kurzus után érdemesnek talált arra, hogy két évig ösztöndíjban részesítsen, amelyet a tanulmányaimra, a pályámra fordíthattam. Még egyetemi hallgatóként, húszévesen lettem a kőbányai Szent László-templom orgonistája. Két éve köszöntem el onnan. Kárpáti Jóska bácsi (Kárpáti József /1930–2014/ orgonaművész – a szerk.) helyét vettem át tavasszal a Batthyány téri Szent Anna-templomban. Egy kis kápolnát is „megörököltem” tőle. Jóska bácsi legendás alak volt az orgonisták között. Kiváló pedagógusként és nagy lélekként mindenki szerette őt. Engem nem tanított, de mindig érdeklődéssel követte pályámat, és szeretettel fordult felém.
– Miért éppen egy mise megkomponálásával zárta le doktori tanulmányait?
– Egy zeneszerző pályáján a miseírás gyakran egyfajta csúcsot jelent. Bach evangélikus vallású emberként is úgy gondolta, hogy ha igazán nagyot szeretne alkotni, akkor misét kell írnia. Lajtha László református volt, mégis két misét írt a Rákosi-rendszerben. Ma is sok zeneszerzőnek fontos, hogy legalább egy misét szerezzen.
Az én figyelmem a kántorképzős évek alatt fordult az egyházzene felé. Tizenhárom, majd tizenöt évesen is próbálkoztam a műfajjal. Akadémista koromban írtam meg az első misémet, Missa omni tempore, vagyis Mise minden időre címmel. Majd az esküvőnkre én komponáltam a nászmisét, amelyet zenészbarátaim adtak elő. A doktori iskolában a II. világháború utáni Magyarország egyházzene-történetét kezdtem kutatni, és a disszertációmat is ebből írtam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az lenne az elegáns befejezés, ha a saját misém csendülne fel a doktori koncerten. Így született meg a szóban forgó mű: a Missa in omnem terram, vagyis a Minden földek miséje. A Zeneakadémia Alma Mater vegyes kara szólaltatta meg, és a szintén nemrég doktorált Somos Csaba vezényelte. Bízom benne, hogy egyszer szentmise keretében is megszólalhat majd. Nagy öröm lenne számomra, ha egy professzionális egyházi kórus előadná.
– A mű zenéjében földeket, de időket is átölel…
– Igen, az európai kontinenst képviselő reneszánsz, illetve a gregorián időbeli „ugrás” benne. Az ütőhangszerek azonban egyértelműen a világ más tájait jelképezik: Afrikát, Ázsiát, Dél-Amerikát. Felcsendülnek olyan tételek is, amelyekben az ortodox kóruskezelés köszön vissza. A mise mottója a Bölcsesség könyvének egyik mondata: „Az Úr lelke betölti a föld kerekségét.” Afféle Ferenc pápai üzenetet tükröző mise volt a vágyam.
– A zenei műfajként értelmezett mise a szentmise állandó részeire írt mű. Vagyis az Uram, irgalmazz, a Dicsőség, a Hiszekegy, a Szent vagy és az Isten báránya sorainak a szövege. Nagy felelősség zenét írni ezekre. Érezte ezt komponálás közben?
– Igen. Misét írni másképp nem is lehet, csak úgy, ha az ember a szöveg minden egyes sorát átéli. Érdekes volt, amikor az épp elkészült Sanctus-tételt megmutattam az egyik karnagy úrnak. Ebben a részben meglehetősen robusztus akkordok szólalnak meg. Ő meghallgatta, és kis mosollyal a szája szögletében azt kérdezte: Te így képzeled el a „Mindenség Urát és Istenét”? Erre csak azt tudtam felelni: a másik misémben nem ilyen. Úgy vélem, a „Mindenség Ura és Istene” sokféle lehet. A miseírás bizonyos szempontból istenszemlélés, sőt istenkeresés is.
– Az említett miséje és más, általam hallott darabjai is olyan művek, amelyek – remélem, nem találja bántónak a kifejezést – kortárs voltuk ellenére is hallgathatók…
– Egyáltalán nem bántó, amit mond, hiszen köztudott, hogy a kortárs zene és a zenehallgató emberek között hatalmas szakadék húzódik. Erről nem csak a közönség tehet. A zeneszerzők az ötvenes-hatvanas években felmásztak az elefántcsonttoronyba, és közben még igazuk sem volt. A nyolcvanas években egy önkritikus pillanatában Ligeti György maga is bevallotta egy interjúban, hogy annak idején túl sok csúnya zenét írtak. Ligetinek volt bátorsága szakítani ezzel az iránnyal. Az öncélúság elszomorítja az embert. Természetesen szakmabeliként én is tudom, hogy egyik vagy másik kollégám mit csinál, és miért olyan zenét szerez, amilyet. De nem biztos, hogy olyan műveket kell írni, amelyeket csak huszonöt ember ért. Bennem munkál egyfajta küldetéstudat, amely szerint olyan muzsikát kell szerezni, amely sokakat képes megszólítani.
– Már több évtizede feltűntek azok a zeneszerzők – a legismertebb az észt Arvo Pärt –, akiknek a művei mintha diszharmóniából építkező harmóniák lennének. Miféle irány ez? Ön is erre tart?
– A kortárs zenében a hetvenes évektől hallhatjuk azokat a műveket, amelyekben a hagyományos hangsorok nem keverednek kromatikus hangokkal. Így úgynevezett puha disszonancia jön létre. Erre egyszerű és jó példát jelentenek az indonéz bambuszharangocskák, amelyeket a boltokban az ajtók fölé szokás függeszteni. Mozarti értelemben disszonanciát hallunk, de mégsem zavaró a fül számára. Ezért is nevezte el a módszerét Arvo Pärt tintinnabuli, vagyis harangocska-rendszernek. Nagyon tisztelem Pärt munkásságát, sokat tanultam tőle, de nekem más az utam. Úgy látom, ha egy zeneszerző erre az egyféle hangzásvilágra alapozza az életművét, egy idő után elfogy a mondandója. Az észt mester az utóbbi években már ismétli önmagát. Igaz, nem tudhatom, hogy nyolcvanéves koromban én nem fogom-e ugyanezt tenni.
– Mi tekinthető az Ön számára helyes iránynak?
– Az, ha olyan zenét írunk, amely a XXI. századra érvényes. Ez nem könnyű feladat. Magam is szembesülök azzal, hogy mennyi a csapda és a korrumpáló tényező. Lehetnék popzenész, lehetnék olyan, aki látszólag igényes zenéket csinál, de még a popzenénél is igénytelenebb módon rakja azt össze a technikai vívmányok segítségével. Az sem lehet cél, hogy úgynevezett szép zenéket írjak, amelyekből kihallani, hogy kodályosak vagy neoromantikusak, vagyis nem maiak.
Nekem tudnom kell, hogy vannak, akik technót hallgatnak, ha engem kilel a hideg tőle, akkor is. Ismernem kell, hogy mi szól az aluljáróban, hogy hol tartanak a mai népzenék, mi vesz körül bennünket. Csak így tudok érvényes szintézist létrehozni. Nem szabad lemondani az igényességről, a részletgazdagságról. Tisztában kell lenni a nagy elődök tanulságaival, és figyelni kell minden újra. Mindig fejődni kell, és fokozatosan érdemes kiépíteni egy életművet. Ezt a nagy elődök is tudták.
– Mi mindent lehet tanulni a legnagyobbaktól?
– Sok mindent. Mozarttól a tiszta és világos megformálást, Beethoventől a küzdést, Bachtól többek között azt, hogy érdemes állandóan javítani a műveinket, Haydntól pedig, hogy nem kell kétségbeesni, ha nem vagyunk a karrierünk csúcsán harmincegy évesen, inkább tegyük tovább a dolgunkat. Sokszor alig lehet megfogalmazni, hogy melyik zeneszerző hogyan és mivel hatott rám. Ott állnak mögöttem.
– Mennyire fontos egy zeneszerző számára a csend?
– Sokféle csend van. Léteznek azok a bizonyos szakmai csendek, amelyek egyszer minden zeneszerzőt elérnek. Bartóknak is, Arvo Pärtnek is megvolt a maga hosszú csendje, mielőtt rátalált a saját stílusára. Ez idő alatt nem írtak és nem is hallgattak semmit.
– Ön hallgat mást is, mint klasszikus zenét?
– A hetvenes évek első felének rockzenéje az úgynevezett fúziós zene, a dzsessz-rock kikapcsol. Szeretem a funkyt is. Ezeket úgy hallgatom, mint bárki más. De vannak olyan zenék, amelyekre alapanyagként is tekintek. A nyolcvanas évek alternatív műfajait fontos táptalajnak tartom. Például figyelemre méltó, ahogyan a néhány éve feloszlott Sonic Youth a zajjal bánt. Az, ahogyan ők a gitárokhoz nyúltak, és ahogyan a zajt szervesen beleépítették a zenéjükbe, lenyűgöző és tanítandó. A zenei kifejezés új lehetőségeit tárták fel, tükrözve a századvég emberének fájdalmait, szorongásait. Kilendítették a tonalitásból a zenét, hiszen elhangolt hangok keverednek a dalaikban. Ez a hangzásvilág nagy hatást tett az elmúlt húsz év zeneszerzésére is.
– Egy zeneszerző meg tud ma élni hazánkban a munkájából?
– Nem mindenki számára világos, hogy a zeneszerzőnek a zeneszerzés ugyanúgy a tanult szakmája, mint a szobafestőnek a festés. Általában természetesnek gondolják, hogy a szerző fiókjában ott lapul egy kész mű, amelyet csak el kell kérni, ellenszolgáltatás nélkül. Miközben soha nem jutna eszünkbe ingyenmunkát kérni egy szobafestőtől. A hozzáállás terén tehát van még hova fejlődni. De azért ez nem szegi kedvem, a hivatásom számomra örömforrás.
Fotó: Kissimon István
Horváth Márton Levente.
Tapolcán született 1983-ban. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzőversenyén I. díjat nyert 2002-ben és 2004-ben. Tanulmányai idején Olivier Latry, a párizsi Notre-Dame orgonistájának mesterkurzusain vett részt. Elnyerte az Académie Musicale de Villecroze ösztöndíját, melynek segítségével a Hungaroton megjelentette szerzői lemezét 2005-ben Till Now (Mostanáig) címmel. Fischer Annie- és Kodály Zoltán-ösztöndíjakban részesült 2007 és 2010 között. Zeneszerzői és orgonaművészi hivatását is gyakorolja. Jelenleg a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában tanít. Művei között elsősorban kamara-, kórus- és orgonakompozíciókat találhatunk. Ismertebb művei: Túl (vonóskvintett és csembaló), Officium három klarinétra, O salutaris hostia (kórusmű), Kötéltánc (hegedűverseny), Quartet, Missa in omnem terram (mise). Számos darabja meghallgatható a legismertebb videomegosztó portálon.
