A keresztút hozta a gyógyulást…

Ma már mindennapos e párbeszéd, de szükséges hozzá a napi keresztfelvétel, a stációk tanító ereje, és az élet-halál harc, amely megedzette a lelkét. A műtéten és az utókezelés nagy részén túl van; úgy érzi: meggyógyult. Hangulatváltozásainak, kétségbeeséseinek, kételyeinek, a kemoterápia mellékhatásainak legjobb gyógyszere az imán kívül a festés volt. Összetöretettsége idején örökítette meg Jézus Krisztus keresztútját. A fájdalomban, a kínban a művész passiója is benne van. Tizenhat képből álló sorozatát a közelmúltban ajándékozta oda a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórháznak, hogy az intézmény kápolnájához vezető folyosó falán fogadja és bátorítsa az elhaladókat vagy a csöndes áhítatra készülőket. Hálából, köszönete jeléül, hiszen itt kezelték betegsége idején.

Kovácsné Ékes Edit az utolsó vacsorától a feltámadásig festette meg Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. Amikor megjegyzem, hogy nyilván nem véletlen az időzítés, így fűzi tovább a szót:

– Régóta dédelgetett vágyam vált valóra e sorozattal, de mindig hiányzott az ihletett pillanat. A Jóisten csak tavaly bólintott rá a tervemre. Februárban múlt egy éve, hogy diagnosztizálták a betegségemet. Az eredményre vártam, amikor jelentkeztem egy női cursillóra. Ekkor nyílt fel a szemem, de ez nem az én érdemem. Én csak hagytam magam vezetni. A kaposszentbenedeki monostor vigasztaló csendjében az Úr „beráncigált” kegyelemerdejébe. Ekkor éreztem: most vagyok olyan állapotban, hogy megfessem a stációkat. Alighogy hazaértem, K. Várnagy Márta, a kaposfüredi galéria vezetője felkért egy húsvéti kiállításra. Először ódzkodtam, hiszen nem született új anyag, de gondolatban már a stációképek foglalkoztattak. Azt feleltem, húsvétra meglesz valamennyi.

Időközben megtudta betegsége hírét is. A diagnózis és az első stációkép ugyanazon a napon készült el. Az összeomlás helyett azonban – szerepet vállalva Jézus kereszthordozásában – reménnyel kelt útra. A maga keresztútját járva sorra születtek akvarelljei. Elsőként az a jelenet elevenedett meg, amikor Veronika kendőt nyújt Jézusnak. A művészt ebben az időszakban számtalan „Veronika” vette körül, hogy enyhülést kínáljanak meghallgató jelenlétükkel, folyamatos imáikkal, s reményt keltsenek. Még ha csak egy szalmaszálnyit is, de az életet, a feltámadás fényét-örömét hirdetve.


– Számát sem tudom, hány Veronika jelentkezett, üzent vagy imádkozott értem. Volt köztük kolléga, orvos barátnő, és ismerős is, aki a kiegészítő gyógyszeremet hozza azóta is Pécsről.

– S ki volt Cirenei Simon? A férje, aki ugyancsak pedagógus? – kérdezem.

– Igen, a valóságban Zoli az, aki velem van, mellettem áll, és mindenben segít. Ám döbbenettel tapasztaltam, hogy Cirenei arca leginkább Herke László doktorra hasonlít, aki megműtött. A kép előbb készült, mint hogy találkoztunk volna… Sok-sok alaknak nem festettem arcot. Ebben tudatosság volt. Azt szerettem volna, hogy mindenki mindenki lehessen. Magára ismerhessen Mária, Júdás alakjában, vagy éppen Pilátuséban.

Editet azzal a kérdéssel is szembesítettem: nem félt-e attól, hogy epigonná válik. Nem tartja-e túl nagy merészségnek ezt a vállalkozást, hiszen e szakrális téma világhírű művészek életművében is jelentős részt követelt magának. Említhetnénk Munkácsyt, Zichyt, Vaszaryt, Kondor Bélát, de akár R. Törley Mária és Varga Imre szobrászművészeket vagy Simon András grafikusművészt is. Azt mondta, festés előtt minden alkalommal gyertyát gyújtott és imádkozott. Arra kérte az Urat, hogy ne klasszikus keresztút szülessen, s egyetlen figura se emlékeztessen mások által már megfestett alakokra. Olyan pillanatokat vigyen papírra, amelyeket megkívánt az adott szituáció.

Kérése meghallgattatott. Ráhagyatkozott az Úrra perspektíva és emberábrázolás tekintetében is. Úgy véli – mivel ketten dolgoztak –, a Teremtő általi többlet megjelent e művekben. Azt szerette volna, hogy az alkotás ne pusztán egy megfestett mű legyen, hanem sugalljon valami pluszt. És, ahogy ő fogalmaz, „önző módon” neki is segítsen a betegség elfogadásában, feldolgozásában. A festés folyamán egyébként gyakran önmagára ismert az egyes figurákban. Például az a jelenet, amikor a vörös ruhában lévő Jézusra halált kiáltanak, azt az érzést hozta fel benne, amit akkor élt át, amikor közölték vele a diagnózist. Amikor elanyátlanodva ott állt lehajtott fejjel a kórházi járdaszegélyen botladozva, magába roskadva, a „mi lesz ezután” végeláthatatlanul ismétlődő, megválaszolhatatlan kérdésének gyötrő szorításában. Krisztus keresztre szögelésekor pedig felderengett előtte: az ő karját is így feszítették ki, amikor bekötötték az infúziót.

– Általában késő este hagytam abba a festést – jegyzi meg. – Akkor, amikor a víztócsák még csak száradoztak az akvarellpapíron. Így vártam a pirkadatot. Az foglalkoztatott, vajon mit hoz ki reggelre az aznapi munkámból Isten. Aztán amikor megjelentek ablakomban a hajnali fények, odalopództam az asztalhoz, és azon csodálkoztam, milyen különleges felület született az éjszaka. Ez még inkább azt igazolta: ketten alkottunk… Akadt olyan munka, amit továbbgondoltam, és volt, amit úgy hagytam.

Aki egy is kicsit tájékozott a vízfestésben, az tudja: az akvarell csak látszólag légies, könnyed technika, a valóságban az egyik legnehezebb, hiszen ha az olajfestéket vászonra kenik, az ott marad, az akvarellt azonban a Gondviselés alakítja. Javítani nem lehet rajta, így gyakran a szemétkosárban köt ki egy-egy elrontott kép. A stációsorozat tavaly nagyböjtre elkészült, s kiállítás nyílt belőle még húsvét előtt a kaposfüredi galériában. Fábry Kornél atya ajánlotta az érdeklődők figyelmébe, aki előszót is írt Baloghné Bíró Máriával közös, Hangulatfestők című kötetéhez. Azóta már a kórházi folyosón látható a keresztút. Nemcsak a látogatók, hanem a betegek és az orvosok is meg-megállnak előtte. Közülük akadnak olyanok is, akiket imára indít a látvány…

S hogy mi van Edit szívében?

– Hála, végtelen hála. Ezért ajánlottam fel a képeket a kórháznak – mondta. – Sokan szidják a magyar egészségügyet, a kórházi ellátást, de én úgy érzem, mindent megtettek értem, amit ember, orvos megtehet. Sokan jelezték, hogy a stációképek előtt kezdik a napot, és ez jó érzéssel tölt el, pedig legszívesebben eldugtam volna ezeket a festményeket egy félreeső zugban. Attól tartottam, hogy riasztóak lehetnek az akvarellek, hiszen a gyötrelemről, a fájdalomról, a szenvedésről szól e sorozat. A halálra ítélt istenemberről, akit leköptek, meggyaláztak. Mennyivel más lenne, ha virágcsendéletek, szép tájak, pipacsmezők, enyhet adó erdőrészletek fogadnák az itt elhaladókat… A közvetlen környezetemben is akadtak olyanok, akik azt tanácsolták: azonnal hagyjam abba a sorozat készítését, mert biztos, hogy lelkileg nem hat rám jól e sok fájdalom ábrázolása. Inkább dobjam ki vagy égessem el az akvarelleket. Érdekes módon azonban nekem mindvégig erőt adtak e képek; én is a mélységből kiáltottam az Úrhoz, és ekkor értettem meg, mit is jelent: „szálla alá poklokra”…

Akik látták a kórházban elhelyezett képeket, azok megnyugtattak: ennek a sorozatnak itt a helye, hiszen életünk része a kereszt, s a keresztényeknek mindenkor vállalniuk kell a kereszthordozást. Azon túl, hogy felkavar bennünket a látvány, el is gondolkodtat mindannyiunkat, orvost, ápolót, beteget, látogatót…

Kovácsné Ékes Editet leszázalékolták, így most – átmenetileg – „főállású” festő, feleség és anya lett. Háromhetente utókezelésre jár, előtte vérvételre, CT-re.

– Ha most megsúgná az Úr, hogy véget ért e földi lét, belenyugodnék, mert úgy érzem, életem betegség sújtotta időszakasza tartalmasabb volt, mint az előtte lévő sok-sok évtized. A küzdelem, az életért folytatott sokszor elkeserítő harc megérlelt és megedzett, ezért úgy vélem, hogy több és más lettem, mint aki voltam. Isten nem engedte, hogy összeomoljak, magához vonzott, és szüntelen érkező üzenetei mellé mankót is adott; lehetővé tette, hogy kifessek magamból minden fájdalmat. Örülök, hogy kaptam egy kis haladékot…

Mire e portrévázlat megjelenik, Kovácsné Ékes Edit legújabb munkáit már Dombóváron, a művelődési házban tekinthetik meg az érdeklődők. A szenvedéssel teli stációképek helyett tavaszi tájak, tarka virágok, templomtornyok hívogatnak bennünket.

És utak, hogy előbb-utóbb mindenki rátaláljon arra, amely az értünk meghalt és feltámadt Jézushoz vezet.

Fotó: Kovács Tibor