Megjelenik a világ, maga a teremtés

A lakás műteremszobájában ülünk. Emlékeimben a kiállítás képei, hatásukban összekapcsolódnak a polcon sorakozó, falakon függő, mappába gyűjtött alkotásokkal. Károlyi András széles gesztusokkal hátradől a karosszékben: „Szellemi, lelki fölfogásomat a családból hoztam. Honnan máshonnan? Persze előfordul, hogy valaki elszakad a szülők világától. Rám édesanyám tett igen nagy hatást. Apám mérnökember volt, egy textilgyárban dolgozott, az 1950-es évek elején – ötödikes általános iskolás voltam – hét és fél év börtönre ítélték. Az volt ellene a vád, hogy akadályozta az államosítást. Ez a tragédia nagyon rányomta bélyegét a családunk életére. Édesanyám Képzőművészeti Főiskolát végzett, tanári diplomája is volt, így el tudott helyezkedni.”

Az édesapa 1956 előtt amnesztiát kapott, de múltja előkerült fia fölvételi vizsgáján. Igaz, Károlyi András 1956 után jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára.

„Apám gazdag lemezgyűjteménye óriási hatással volt rám.

A zene azóta is fontos szerepet játszik az életemben. Händel Messiás című oratóriuma minden alkalommal megrendít.” A zene, a formák és a színek – ugyanannak a valóságnak anyagilag megragadhatatlan vetülete. Az anyag beszél az anyagtalanról.

„Naiv, jóhiszemű fiúként kerültem a főiskolára. Nem nagyon értettem magam körül a szorító világot. Az vezetett, amit édesanyám mondott nekem a főiskola elején: Andriska, amikor belépsz azokba a termekbe, mindenütt nagyszerű szellemek és művészek nyomdokaiba lépsz.”

A művészettörténet legjelentősebb alkotásai szakrális művek – folytatja András –, „s nem feltétlenül a téma, hanem a szellemiség határozza meg szakralitásukat. Egry József balatoni képei például szakrális művek benyomását keltik. A festmények fényeiben megjelenik a világ, maga a teremtés.”

Majd Giottót, Masacciót említi. „A quattrocento alkotói különösen hatottak rám. Gyerekszobám falát Michelangelo Sixtus-kápolna-beli freskóinak képei díszítették. Ugyanakkor a reneszánszban rossz irányba fordult a gondolkodás, az ábrázolás. Az individuum került előtérbe. Eltűnt a kollektív tartalom, amely az ókeresztény korban, illetve a román kor vagy a gótika művészetében megnyilvánult. A gótikában a közösség alkotta a katedrálisokat. Nem az volt a legfontosabb, hogy a figurák anatómiailag mennyire arányosak, kidolgozottak – hanem hogy közvetítsék az ember teljesség iránti vágyát.”


A főiskolán úgy gondolta, miért ne mutassa meg az éves vizsgatárlaton szakrális tárgyú munkáit is. Technikai szempontból még nem voltak tökéletesek, de a szellemiségük… „Büszkén kitettem őket, miközben mások a szocializmushoz illő témákkal mertek előjönni.”

Elégtelent kapott. „Kirúgtak. Szerencsére volt egy építésztechnikusi oklevelem, elhelyezkedtem az Épületelem Gyárban. Mindig jóban voltam az egyszerű emberekkel, a munkásokkal. Megkértem őket, üljenek nekem modellt. Úgynevezett meós voltam. De itt is bajba kerültem, amikor munkaidőben művészettörténeti könyveket olvasgattam, ebből úgy gondolták, nem vagyok szocialista jellemű ember.” Végül kikötött a Ganz-Mávagban, segédmunkásként. „Ezek az idők mégis jó emlékekként maradtak meg.”

A következő évben felvették az Iparművészeti Főiskolára, gobelinszövő szakra. Az ideológiai szorítás itt is kísérte, de nem vett róla tudomást, egészen addig, míg valaki meg nem súgta neki: „A szakvezető ki akar nyírni.” Az éves szakmai kiállításon egyébként is olajképpel szerepelt. Ekkor kérvényt nyújtott be a Képzőművészeti Főiskolára, hogy vegyék vissza.

Továbblépünk a pillanatnyi – mára elporladt – külső körülményeken. A rajzok és festmények mind erre figyelmeztetnek: az élet lényegére szükséges figyelni. „Valaki azt írta rólam: két elkülöníthető világom van. Az egyik a belülről jövő, a másik pedig az, amikor kimegyek a természetbe, s ennek nagyszerűségét rajzolom. Bár nem gondolom, hogy a kettő különválasztható egymástól. A fák bűvöletében élek. Az élet a teremtés maga! Még az általam visszataszítónak látott svábbogár is teremtmény, a maga módján tökéletes teremtmény.”

Érdekesen ötvöződik András képein a figurális ábrázolás a vonalak felbomlásával. A látható a láthatatlannal ölelkezik, s így teremti meg a művész a teljességre törekvő világot.

„Jézust sem szoktam önmagában ábrázolni” – mutat az egyik képre, ahol a figyelem arcokat ismer föl a keresztre feszített Krisztus körül. A mindenségből előbukkanó ember. „Képeimen szeretem ütköztetni kérdéseimet. Egyetlen vallást sem ismerek, amelyben ilyen hangsúlyt kapna a szenvedés. Az emberi sors hitelesen benne van a krisztusi sorsban. Nem olyan könnyű elfogadni, hogy a Teremtő Atya olyan világot teremtett, amelyet meg kell váltani. Közben persze tudom, nem ilyennek teremtette, az ember tette ilyenné. S akkor az Atya éppen a Fiát küldte el…”

András eltűnődik: „Nem lehet megkerülni bizonyos kérdéseket. Meg kell küzdeni velük. Életemet meghatározza az istenfélelem, ami nem rettegés, nem szorongás, hanem a legnagyobb katarzis a legmagasabb rendű problémákkal kapcsolatban. Az ember észreveszi, mennyire fantasztikus a világ. De az emberi élet szembetalálkozik a szenvedéssel, a halállal. Állítólag Lenin is Istenhez fohászkodott haldoklása közben…”

A tizenötödik stációt megjelenítő grafikát nézzük. „A feltámadás – a legnagyobb dilemma. Nem tudom, mit jelent az, hogy fölemelkedik. Ez emberi fogalom. Hiába a zseniális tudomány, életet nem tud teremteni. A teremtésnek van egy pontja, ahol elhangzik: állj meg, ember!

S mintha csak gregorián dallamok hullámoznának, a képek egyre beljebb visznek, egyre tágasabb horizont felé.

Fotó: Cser István