Fésűs Éva halálára
Fotó: Kovács Tibor

Jó ideje készült odaátra, mint mondta, elmesélt már mindent. Ám még tervük volt vele az égieknek. Például az, hogy kézbe vehesse az unokája által újra kiadott első kötetét, a Csupafül 22 meséjét, amelynek főhőse jubilált: elmúlt ötvenéves. Továbbá az, hogy imádkozzon népes családjáért, három gyermekéért, tizenkét unokájáért, tizennyolc dédunokájáért és a világért. Lányától, Ritától tudom, hogy az utóbbi időszakban még intenzívebben tette ezt – naponta a Katolikus Rádióval együtt mondta a rózsafüzért –, mert kora egyre inkább korlátozta az önálló mozgásban.
Mesehősei játékosságuk mellett humánumot és hitet közvetítettek. A múlt rendszerben is. Fésűs Éva azon szerencsések egyike volt, akiket nyíltan vállalt vallásossága ellenére is hagytak dolgozni a rádiós és televíziós szerkesztők. Templomjáró voltát mindig jó előre közölte az illetékesekkel, akik „így” is elfogadták. Aktív éveiben több száz rádióműsort és televíziós feldolgozást jegyzett, és sorra jelentek meg meséi, meseregényei. Minibocs, Ajnácska, Az ezüsthegedű, Tapsikáné fülönfüggője, Nyúl a cilinderben, Arany­po­fácska, Toportyán Tódor a mezei könyvnapon, Kristályvirág – csupán néhány kötetcím gazdag életművéből. A legnagyobb ismertséget talán A palacsintás király hozta számára, amelyből tévéfilm is készült, és több színház is színre vitte, ahogyan más műveinek is tapsolhatott a gyermekpublikum.
Kaposváron sokáig nem tudták, hogy Temesi Lajosné mögött a meseíró Fésűs Éva rejtőzik, ám egy idő után ismertté vált e név, és generációk nőttek fel történetein. Fiaink is gyakran kalandoztak megálmodott mesetájain. Az elmúlt évtizedekben sokfelé hívták, hogy ovisoknak és alsó tagozatosoknak meséljen. A kicsik tátott szájjal hallgatták, olykor szinte rácsimpaszkodtak a megye óvodáiban, iskoláiban, könyvtáraiban. Gyermekek ezreit ihlette alkotásra egy-egy meséje. A balatonszárszói költészetnapi versmondóversenyen is évről évre találkozunk olyan diákokkal, akik Fésűs-művel érkeznek, hiszen versek is születtek az öreg, leselejtezett írógépen. Szerzőjük nem tartotta magát költőnek, csak verselő embernek, mégis jó kézbe venni a Hamupipőke cipőjében, A zselici rét alatt, a Csepp víz című köteteit, vagy meghallgatni a Magyar Katolikus Rádió kiadásában megjelent hangoskönyveit.
Odahaza, családi körben, a közelmúltban újranéztük gyerekkorunk szeretni való meséjét, A palacsintás királyt. Ekkor döbbentem rá, hogy bizonyos részeiben mennyi politikum, finom áthallás van. Hogyan lehetett filmre vinni ezt a 70-es években? – kérdeztem tőle néhány éve egy irodalmi kerekasztal-beszélgetés alkalmával, hiszen nehezen hihető, hogy a három T időszakában a hatalom figyelmen kívül hagyta volna, mi szerepel egy mesejátékban…
– Egyáltalán nem volt ez tudatos, mert a meséimmel soha nem politizáltam – árulta el. – A forgatással kapcsolatban azonban volt egy kis zűr. A film egyik jelenetében, ahol azt mondja a király a bolondnak, „ha ez sikerül, akkor elrendelem, hogy minden konyhakredencen állítsák föl a mellszobrodat”, a szöveg megváltoztatására szerettek volna rábírni. Én viszont azt mondtam: vagy marad így, vagy az egész jelenetet töröljék. És maradt. Én gyerekeknek írtam, az egész gyermekirodalmat szerettem volna tisztán megtartani. A politika már nem az a tiszta államtudomány, ami volt, inkább hatalmi játék, amit a fejünk fölött játszanak.
Egy alkalommal emlékeztettem egy sokunk számára fontos megjegyzésére: „Én szívesen megfogom a jobboldalinak és a baloldalinak is a kezét, csak legyen tiszta.” Ezt továbbra is vallja, erősített meg, s hozzátette:
– Csak kétféle embert ismerek. Jó embert és tévedő embert, mert az sem rossz, csak téved. Lehet, hogy nem helyes ez a felfogás, de nem tudok emberekre haragudni azért, mert másként gondolkoznak. Sőt! Fiatalkorom óta mindig érdekelt mások véleménye. Azoknak a felfogása, akik másként gondolkoznak, mint én, mert így érdekes és szép az élet. Mily sokféle virág pompázik a mezőn, s nem is egyszerre nyílnak! A Jóisten se egyformára teremtette teremtményeit, a növényeket, az állatokat és az embereket, akiknek szeretetben kellene összehangolódniuk. Ez a titok, s addig egyetlen társadalom sem lesz jó, amíg az egyes ember nem néz szembe önmagával, hogy felfedezze a szemében a szálkát, majd kiszedje. Csak így változhatunk, csak az egyes ember – és nem a tömeg – teheti jobbá a világot.
Milyen igaza volt! Meséivel, verseivel, író-olvasó találkozókon elhangzó tanúságtételeivel „az irgalom rózsafüzérén” lógva Fésűs Éva arra törekedett, hogy szebbé, szerethetőbbé, harmonikusabbá, emberibbé tegye ezt a sárgolyóbist – jegyeztem meg halála előtt tíz nappal történt telefonbeszélgetésünkkor. Isten adott is erre időt. Hosszú életet szánt neki: május 14-én lett volna 93 éves. E tevékeny életút nem maradt visszhangtalan. Kitüntetések sorával ismerték el, de neki a kicsik tágra nyílt tekintete, a mosolygós gyermekrajzok, a köszönetet mondó édesanyák, édesapák és nagyszülők szava mindennél fontosabb volt.
Kedves Éva, nyugodj békében, mesélj a körötted lévő angyaloknak, és hallgasd ezüsthegedűd játékát! Mi pedig majd vigasztalódunk örökül hagyott, szeretettel írt köteteiddel. Gondolatban a pajkos nyúlgyerek, Csu­pafül mellé szegődünk, hogy vele öregedjünk tovább, s az izgalmak közepette Tüskeböki, Kajlatapsi, Szür­keanyu, Drága­jó nagypapa tanácsaira is figyelünk. Közben Vicsorival és Ficsorival is találkozunk, a Jószagú rét rémeivel, s képzeletben beülhetünk a Mézesmadzag cukrászdába, vagy részt vehetünk Holmi D’Elorzó, a varázslóvá lett róka délutáni műsorán, akinek „a nagy világjárás közben annyira kifinomult az ízlése, hogy a libamájat is csak konzervként ette meg”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..