Miután a Délvidéket hivatalosan is visszacsatolták Magyarországhoz a jugoszláv államalakulat 1940-es felbomlása után, a Kapisztrán Szent János nevét viselő rendtartományt felkérték, hogy vállalja az ott élő magyar lakosság lelkipásztori ellátását, s ezért hozzanak létre rendházat Újvidéken. A történelemből jól tudjuk, hogy a ferencesek mindig a nép közelében maradtak, amiért is már a török időkben barátoknak nevezték őket. Azonnal vállalták az újvidéki letelepedést.
Rövid idő alatt megszervezték a környék lelkipásztori ellátását, hitoktatást tartottak mindenfelé, és népmissziókat vezettek, ez azonban nem tarthatott sokáig, mert 1944 őszén – a háborús események során – a szerb partizáncsapatok egyre jobban előretörtek. A Balkánon a súlyos múlt következtében a kommunista ideológia nevében a náci német csapatok és a magyar honvédség ellen harcoló partizánok a katolikus egyházat tekintették egyik legnagyobb ellenségüknek.
Körösztös Krizosztom, e harmincöt éves ferences szerzetes állt az újvidéki rendház élén ebben az időben. Korábban megjárta Amerikát, az ottani magyarok körében végzett lelkipásztori munkát, majd a II. magyar hadsereg kötelékében tábori lelkészként megjárta a Don-kanyart is. A fiatal szerzetest „meggyötört kinézete” miatt a legtöbben „öregbarátnak” nevezték. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg a hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”
A szerb csapatok 1944. október 23-án, éppen Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. Miután elfoglalták a várost, a partizánok összegyűjtötték a férfilakosságot, köztük több, ugyancsak helyben maradt ferences szerzetest is. Az „öregbarátnak” a partizánok felajánlották, hogy szabadon távozhat Újvidékről, ő azonban ezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy engedjék szabadon elhurcolt szerzetestársait. Ezt azonban a Tito-féle csapatok parancsnoksága megtagadta, sőt, Krizosztom atyának is osztoznia kellett a többiek sorsában.
Az internálás napjaiban a szerzetesek gyóntatták és vigasztalták fogolytársaikat. 1944. október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszédos barakkba terelték át, s azzal hitegették őket, hogy még aznap hazatérhetnek. Ehelyett bekövetkezett a tragédia. Másnap este nyolc és kilenc óra között – erről adnak hírt a személyes vallomások – a partizánok hangos katonazene mellett agyonverték az embereket. A foglyokat hármasával összekötözték, majd futásra kényszerítették, közben puskatussal ütötték őket. Mindenki úgy tudta, a ferences papot is ekkor verték agyon.
Krizosztom atya azzal, hogy nem távozott Újvidékről, tudatosan vállalta a vértanúságot, a pásztori hűség következményét. Néhány hónappal később Bosznia-Hercegovinában a partizánok harmincnégy – nem magyar származású – ferences szerzetest öltek meg. Ez a tény megerősíti azt a feltételezést, hogy Körösztös Krizosztom halála elsősorban nem a nemzetiségi – magyar-szerb – konfliktus következménye volt, hanem az egyház elleni gyűlölet indította a kommunista partizánokat a vérontásra.
