Fotó: Vatican News
„Nagy fény” ragyog fel ezen az éjszakán (Iz 9,1); Jézus születésének a fénye ragyog mindannyiukra. Mennyire igazak és aktuálisak Izajás próféta szavai, amelyeket az imént hallottunk: „nagy ujjongással töltesz el, kitörő örömet adsz” (9,2)! A szívünk már akkor is telve volt örömmel, amikor erre a pillanatra vártunk; most azonban megsokszorozódik és túlcsordulóvá lesz ez az érzés, mivel az ígéret beteljesült, végre megvalósult. Az öröm és az ujjongás biztosítanak afelől, hogy az üzenet, melyet ennek az éjszakának a misztériuma hordoz, valóban Istentől származik. Nincs hely kétségnek; hagyjuk csak azt a szkeptikusokra, akik, mivel szüntelenül csak az észhez irányozzák kérdéseiket, soha nem találják meg az igazságot. Nincs helye a közömbösségnek, amely annak a szívében uralkodik, aki nem képes szeretni, mivel attól fél, hogy elveszít valamit. Űzzünk el minden szomorúságot, mivel a kisded Jézus a szív valódi vigasztalója. Ma megszületett Isten Fia: minden megváltozik. A világ Üdvözítője emberi természetünk részesévé válik, nem vagyunk többé magányosak és elhagyottak. A Szűz az új élet princípiumaként ajánlja fel nekünk a Fiát. Az igazi világosság megvilágosítja létezésünket, amelyet gyakran magába zár a bűn árnyéka. Fedezzük fel ma újra, hogy kik vagyunk! Ezen az éjszakán kinyilvánul előttünk az út, amelyet be kell járnunk, hogy elérjük a célunkat. Most fel kell hagyni minden félelemmel és rémülettel, mivel a fény megmutatja nekünk az utat Betlehembe. Nem maradhatunk ernyedtek. Nem szabad egy helyben maradnunk. El kell indulnunk, hogy meglássuk jászolba fektetett Üdvözítőnket. Íme, az öröm és az ujjongás oka: ez a gyermek „értünk született”, „nekünk adatott”, ahogyan Izajás hirdeti (9,5). A népre, amely kétezer éve bejárja a földkerekség minden útját, hogy az összes embert részesévé tegye ennek az örömnek, azt a küldetést bízták, hogy ismertesse fel „a Béke Fejedelmét”, és az ő hatékony eszközévé váljon a nemzetek között.
Amikor tehát halljuk, hogy Krisztus születéséről beszélnek, maradjunk csöndben, s engedjük, hogy maga ez a Gyermek szólaljon meg; véssük bele szívünkbe a szavait, közben pedig ne fordítsuk el tekintetünket az ő arcától. Ha karjaink közé vesszük, s megengedjük, hogy átöleljen minket, elhozza nekünk a szívbéli békét, amelynek soha nem lesz vége. Ez a Gyermek megtanítja nekünk, mi valóban lényeges az életünkben. A világ szegénységében születik meg, mert ő és a családja nem talál helyet a szálláson. Egy istállóban lel nyugalomra és támogatásra, állatoknak szánt jászolba fektetik. És mégis ebből a semmiből emelkedik fel Isten dicsőségének a fénye. Innen indul az egyszerű szívű emberek számára az igazi megszabadulás és az örök felszabadítás. Ebből a Gyermekből, aki arcán hordja az Atyaisten jóságának, irgalmasságának és szeretetének vonásait, forrásozik mindannyiunk, az ő tanítványai számára – Szent Pál szavai szerint – a kötelezettség, hogy „szakítsunk az istentelenséggel” és a világ gazdagságával, hogy „becsületesen, buzgón és szentül” éljünk (Tit 2,12).
Egy társadalomban, amit gyakran megrészegít a fogyasztás és az élvezet, a bőség és a luxus, a látszat és a narcizmus, ő arra hív minket, hogy józanul viselkedjünk, vagyis egyszerűen, kiegyensúlyozottan, egyenesen, a lényeges megragadására és megélésére képesen. Egy világban, amely sokszor kemény a bűnössel, ám gyenge a bűnnel szemben, szükség van arra, hogy ápoljuk az igazságosságnak, Isten akarata keresésének és gyakorlatra váltásának az erős érzékét. A közömbösség kultúrájában, amely nem kevésszer végül kegyetlennek bizonyul, életstílusunk legyen inkább jámborságtól, empátiától, együttérzéstől, irgalmasságtól áthatott, s merítsen nap mint nap az imádság kútjából.
Ahogy a betlehemi pásztoroké, úgy a mi szemeink is teljenek el megrendüléssel és csodálattal, amikor a kisded Jézusban Isten Fiát szemléljük. Előtte pedig fakadjon fel szívünkből a fohászkodás: „Mutasd meg nekünk, Uram, a te irgalmadat, és add meg nekünk az üdvösséget” (Zsolt 85,8).
Fordította: Török Csaba
