Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk a Miatyánkról szóló katekézist, és ma elérkeztünk az utolsó előtti kéréshez: „Ne hagyj el bennünket a kísértésben” (Mt 6,13); egy másik fordítás pedig azt mondja: „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk!” A Miatyánk derűsen kezdődik: fölébreszti bennünk a vágyat, hogy Isten nagy terve megvalósulhasson közöttünk. Aztán az életre vet egy pillantást, és annak kérésére késztet, amire nap mint nap szükségünk van: ez a „mindennapi kenyér”. Majd az ima a másokkal való kapcsolataink felé fordul, amiket gyakran beszennyez az önzés: bocsánatot kérünk, és vállaljuk, hogy mi is megbocsátunk. Ezzel az utolsó előtti kéréssel azonban a mennyei Atyával folytatott párbeszédünk úgymond a dráma mélyére hatol, vagyis arra a területre, ahol szabadságunk és a gonosz fondorlatai állnak szemben egymással.
Mint tudjuk, az evangéliumokban található eredeti görög kifejezést nehéz pontosan visszaadni, és az összes modern fordítás sántít egy kicsit. Van egy pont azonban, amely felé egyhangúlag közeledhetnek az álláspontok: bárhogy értsük is a szöveget, ki kell zárnunk, hogy Isten volna az emberre leselkedő kísértések főszereplője. Mintha maga Isten állna lesben, és csalná kelepcébe gyermekeit. Egy ilyen értelmezés ellentétes magával a szöveggel, és távol áll attól az istenképtől, amit Jézus föltárt előttünk. Ne felejtsük el: a Miatyánk azzal kezdődik, hogy Istent apánknak szólítjuk. Egy apa pedig nem állít csapdákat gyermekeinek. A keresztényeknek semmi közük egy irigykedő istenhez, aki az ember vetélytársa, vagy aki azzal szórakozik, hogy próbák elé állítja. Sok pogány istenkép ilyen. Jakab apostol levelében viszont azt olvassuk: „Senki se mondja, amikor kísértésbe esik, hogy »Isten kísért engem«; Istent ugyanis nem kísértheti a gonosz, és ő maga sem kísért senkit” (Jak 1,13). Ellenkezőleg: az Atya nem okozója a rossznak, egyik gyermekének sem ad kígyót, amikor az halat kér (Lk 11,11) – ahogyan Jézus tanítja –, és amikor a gonosz színre lép az ember életében, akkor Isten az ember oldalán harcol, hogy megszabadulhasson a gonosztól. Ő olyan Isten, aki mindig értünk, sosem ellenünk harcol! Ő az Atya! Ilyen értelemben imádkozzuk a Miatyánkot.
Ez a két momentum – a próbatétel és a kísértés – titokzatos módon jelen volt magának Jézusnak is az életében. Ennek megtapasztalásában Isten Fia teljesen testvérünkké lett, már-már botrányos módon. És éppen ezek az evangéliumi szakaszok bizonyítják, hogy a Miatyánkot záró, legnehezebben érthető kérések már meghallgatást nyertek: Isten nem hagyott magunkra minket, hanem Jézusban a végsőkig „velünk lévő Istenként” tárta fel magát. Ő velünk van, amikor megpróbál minket az élet, egész életünk folyamán velünk van! Velünk van az örömben, velünk van a megpróbáltatásban, velünk van a szomorúságban! Velünk van, amikor kudarcot szenvedünk, velünk van, amikor vétkezünk! Mindig velünk van, mert ő Apa, és nem tud elhagyni minket!
Ha megkísértetünk, hogy rosszat tegyünk, hogy megtagadjuk a mások iránti testvéri szeretetet, és feltétlen hatalomra törekedjünk mindenki és minden fölött, Jézus már legyőzte értünk ezt a kísértést: az evangéliumok első lapjai tanúsítják. Rögtön azután, hogy a bűnösök közé vegyülve megkapja a keresztséget Jánostól, Jézus visszavonul a pusztába, és ott megkísérti a sátán. Így kezdődik Jézus nyilvános működése, a sátántól jövő kísértéssel. A sátán ott volt. Sokan azt mondják: „Nincs értelme beszélni az ördögről, az egy idejétmúlt dolog! Az ördög nem létezik.” De nézd csak meg, mit tanít az evangélium: Jézus szembekerül az ördöggel, megkísérti őt a sátán. De Jézus ellenáll minden kísértésnek, és győztesen kerül ki a harcból. Máté evangéliumának van egy érdekes megjegyzése, amely a Jézus és az ellenség közti csörtét zárja: „Ekkor elhagyta az ördög, és íme, angyalok jöttek, és gondoskodtak róla” (Mt 4,11).
Isten a leggyötrőbb kísértés idején sem hagy magunkra minket. Amikor Jézus visszavonul imádkozni a Getszemáni-kertbe, kimondhatatlan szorongás önti el a szívét – ezt mondja a tanítványoknak –, magányt és elhagyatottságot él át. Egyedül van, vállán a világ összes bűnének terhével, egyedül, kimondhatatlan szorongásban. A megpróbáltatásban olyan marcangoló szenvedést él át, hogy valami váratlan dolog történik. Jézus sosem koldul szeretetet önmagának, azon az éjjelen viszont halálos szomorúság tölti be lelkét, és akkor barátai közelségét kéri: „Maradjatok itt, és virrasszatok velem!” (Mt 26,38.) Amint tudjuk, ők a félelemtől teljesen elbágyadtak, és elaludtak. A haláltusa idején Isten kéri az embert, hogy ne hagyja el, az ember pedig elalszik. Amikor viszont az embernek kell szembenézni megpróbáltatással, Isten virraszt. Életünk legszörnyűbb időszakaiban, a szívet tépő szenvedések és a legelviselhetetlenebb szorongások idején Isten velünk virraszt, Isten velünk küzd, állandóan közel van hozzánk! Miért? Mert ő Apa! Ezzel a szóval kezdtük a Miatyánk imát. Olyan apa ő, aki nem hagyja magukra gyermekeit! Jézusnak az a fájdalmas, küzdelmes éjszakája a megtestesülés utolsó pecsétje: Isten leszáll, hogy velünk legyen életünk szakadékos mélységeiben és a történelem gyötrelmes szenvedéseiben.
Ez a mi vigaszunk a megpróbáltatás óráján: annak tudata, hogy a völgy, amióta Jézus végigment rajta, már nem vigasztalanul elhagyatott, hanem Isten Fia jelenléte által megszentelt és megáldott völgy. Ő sosem fog magunkra hagyni minket!
Istenünk, tartsd hát távol tőlünk a megpróbáltatás és a kísértés idejét, de ha mégis elérkezik ez az idő, Atyánk, mutasd meg, hogy nem vagyunk egyedül! Te vagy az Atya! Mutasd meg nekünk, hogy Krisztus annak a keresztnek a terhét is magára vette! Mutasd meg nekünk, Jézus arra hív minket, hogy vele együtt hordjuk, és hogy teljes bizalommal ráhagyatkozzunk atyai szeretetedre! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
