Ferenc pápa hamvazószerdán:
Fotó: Vatican News

 

„Fújjatok meg minden harsonát, üdvös böjtöt hirdessetek!” (Jo 2,15), mondja a próféta az olvasmányban. A szent negyven nap harsogó kürtszóval kezdődik, mely nem a fület simogatja, hanem böjtöt hirdet. Erős hang, mely lassítani akarja életünket, hiszen állandóan rohanunk, de azt se tudjuk, hova. Ez a felhívás meg akar állítani – „állj meg!” –, és azt akarja, hogy a lényegesre figyeljünk, és tartsunk böjtöt az életünket szétforgácsoló fölöslegesben. Ébresztő ez a lélek számára.
Ennek az ébresztőnek a hangjához kapcsolódik az üzenet, amit az Úr a próféta ajka által ad, egy rövid, kérlelő üzenet: „Térjetek vissza hozzám!” (Jo 2,12.) Visszatérés. Ha vissza kell térni, az azt jelenti, hogy máshová mentünk. A szent negyven nap időszaka arra szolgál, hogy újra rátaláljunk életünk helyes irányára. Hiszen életutunkon, mint minden úton, az a legfontosabb, hogy ne veszítsük szem elől a célt. Amikor viszont az utazás során az érdekel bennünket, hogy gyönyörködjünk a tájban, vagy megálljunk enni, akkor nem jutunk messzire. Valamennyien föltehetjük magunknak a kérdést: életem útján keresem-e a helyes irányt? Vagy megelégszem azzal, hogy egyik napról a másikra éljek, csak azzal törődve, hogy jól érezzem magam, megoldjak egynéhány problémát, és szórakozzam egy kicsit? Életemnek mi az iránya? Esetleg a törekvés az egész­ségre, amiről ma sokan mondják, hogy ez mindent megelőz, de amit előbb-utóbb elveszítünk? Esetleg az anyagi javak és a jólét? Csakhogy nem ezekért vagyunk a világon. Térjetek vissza hozzám, mondja az Úr, hozzám. Az Úr a célja életünk útjának a világban. Feléje kell vennünk az irányt!
Az útirány megtalálásához ma egy jelet kapunk: hamut a fejünkre. Ez a jel elgondolkodtat bennünket arról, mi van a fejünkben. Gondolatainkat gyakran mulandó dolgokon járatjuk, melyek jönnek és mennek. A vékony hamuréteg, melyet kapunk, tapintattal és őszintén azt mondja: a sok dologból, ami a fejedben van, és ami után mindennap futsz és aggódsz, semmi sem marad. Bármennyire iparkodsz is, semmiféle gazdagságot nem vihetsz magaddal az életből. A földi valóságok eltűnnek, mint por a szélben. Az anyagi javak ideiglenesek, a hatalom elmúlik, a siker leáldozik. A látszat kultúrája, mely ma uralkodik, és arra ösztönöz, hogy múló dolgokért éljünk, nagy csalás. Mert olyan, mint a szalmaláng: ha véget ér, csak a hamu marad. A szent negyven nap időszaka arra szolgál, hogy megszabaduljunk attól a tévképzettől, hogy élünk, ha csak a por után futunk. A szent negyven nap időszaka annak felfedezésére szolgál, hogy az örökké izzó tűzért, és nem a gyorsan eloltódó hamuért teremtettünk; Istenért, és nem a világért; a menny örökkévalóságáért, és nem a föld csalásáért; Isten gyermekeinek szabadságáért, és nem az anyagi dolgok rabságáért. Ma föltehetjük magunknak a kérdést: melyik oldalon állok? A tűzért vagy a hamuért élek?
A lényegeshez visszavezető utunkon – hiszen ez a szent negyven nap – az evangélium három útszakaszt javasol, az Úr pedig azt kéri, hogy ezeket képmutatás és tettetés nélkül járjuk végig: az adakozást, az imádságot és a böjtölést. Mire valók ezek? Az adakozás, az imádság és a böjt három olyan valósághoz vezet vissza bennünket, amelyek nem enyésznek el. Az imádság újra összeköt Istennel, az adakozó szeretet a felebaráttal, a böjtölés önmagunkkal. Isten, a testvéreim, az életem: ez az a három valóság, amely nem végzi a semmiben, és amelyekbe érdemes befektetni. Láthatjuk, milyen irányba fordítja tekintetünket a szent negyven nap: felfelé az imával, amely megszabadít a földhözragadt, lapos élettől, ahol csak magunk számára jut időnk, és elfeledkezünk Istenről. Azután a másik felé az irgalmas szeretettel, amely megszabadít a birtoklás hiábavalóságától, attól a hiedelemtől, hogy jól mennek a dolgok, ha nekem jól mennek. Végül arra hív, hogy befelé tekintsünk, a böjttel, amely megszabadít a dolgokhoz tapadástól, a szívet elaltató világiasságtól. Imádság, szeretet, böjt: három befektetés egy maradandó kincsért.
Jézus azt mondta: „Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21). A szívünk mindig valamilyen irányba tart: olyan, mint az irányba álló iránytű. Mágneshez is hasonlíthatjuk: szüksége van rá, hogy hozzátapadjon valamihez. De ha csak földi dolgokhoz tapad, előbb-utóbb rabjává válik: a dolgok, amelyeknek bennünket kellene szolgálniuk, olyan dolgokká válnak, amelyek tőlünk követelnek szolgálatot. A külső megjelenés, a pénz, a karrier, a szórakozás: ha értük élünk, bálványokká válnak, melyek bennünket használnak, szirénekké, melyek elbűvölnek és eltérítenek bennünket. Ellenben ha szívünk ahhoz tapad, ami nem múlik el, visszatalálunk önmagunkhoz, és szabaddá válunk. A szent negyven nap kegyelmi időszak, mely arra szolgál, hogy felszabadítsuk szívünket a hiábavalóságoktól. Gyógyulási időszak a függőségekből, melyek tévútra vezetnek bennünket. Arra szolgáló időszak, hogy szemünket a maradandókra szegezzük.
Hová szegezzük tehát szemünket a szent negyven nap során? Egyszerű: a Megfeszítettre. A kereszten függő Jézus életünknek az iránytűje, a menny felé irányít bennünket. A fa szegénysége, az Úr csöndje, szeretetből fakadó önkiüresítése arra késztetnek bennünket, hogy egyszerűbb, a dolgokért való túlzott aggodalmaskodástól mentes életet éljünk. Jézus a keresztről megtanítja nekünk a lemondás erős bátorságát. Mert ha telepakoljuk magunkat terhekkel, sosem fogunk előrehaladni. Ki kell szabadulnunk a fogyasztói világ csápjai közül és az önzés hálóiból; a mindig többet akarásból, az örök elégedetlenségből, a szegények szükségletei elől elzárkózó szív érzéketlenségéből. Jézus, aki a keresztfán szeretettől lángol, belőle tüzet fogott életre hív bennünket, amely nem vész el a világ hamvai között; olyan életre, amely irgalmas szeretettől lángol, és nem huny ki középszerűségben. Nehéz-e úgy élni, ahogyan ő kéri? Igen, nehéz, de elvezet a célba. A szent negyven nap erre mutat rá. A hamuval kezdődik, de végül a húsvét éjszaka tüzéhez vezet; annak fölfedezéséhez, hogy a sírban Jézus teste nem válik porrá, hanem dicsőségesen feltámad. Ez ránk is érvényes, akik por vagyunk: ha gyarlóságainkkal visszatérünk az Úrhoz, ha a szeretet útjára lépünk, akkor megkapjuk majd a soha el nem múló életet. És biztos, hogy öröm tölt el bennünket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..