Fotó: News.va
Tisztelt Bíboros Urak, Püspök Urak, Hatóságok Képviselői, Hölgyeim és Uraim!
Örülök, hogy részt vehetek az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) által szervezett – (Re)Thinking Europe. Keresztény hozzájárulás az Európa-terv jövőjéhez című – párbeszéd zárórészén. Külön is köszöntöm az elnököt, Reinhard Marx bíborost, valamint Antonio Tajani urat, az Európai Parlament elnökét, és köszönetet mondok megtisztelő szavaikért, melyeket az imént hozzám intéztek. Önöknek mindannyiuknak pedig szeretném kifejezni mély megbecsülésemet, amiért oly sokan felszólaltak ezen a fontos vitaeseményen. Köszönöm. A párbeszéd, mely ezekben a napokban folyt, alkalmat kínált arra, hogy tág perspektívában, sok nézőpontból reflektáljanak Európa jövőjére, hiszen Önök között jelen vannak az egyházi, politikai, akadémiai élet vagy egyszerűen a civil társadalom legkülönbözőbb képviselői. A fiatalok előadhatták várakozásaikat és reményeiket, eszmecserét folytattak az idősebbekkel, akiknek alkalmuk volt felkínálni megfontolással és tapasztalattal teli múltjukat. Jelentős tény, hogy ez a találkozó mindenekelőtt egy szabad és nyílt vita szellemében folyó párbeszéd kívánt lenni, amely kölcsönös gazdagodást nyújt és megvilágítja Európa jövőjének útját, amelyen együtt kell haladnunk, hogy megküzdjünk a mostani válságokkal és szembenézzünk a ránk váró kihívásokkal. Ha a kontinens jövőjéhez való keresztény hozzájárulásról akarunk beszélni, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy feltesszük a kérdést: nekünk, mai keresztényeknek mi a feladatunk ezen a földrészen, amelyet a hit évszázadokon át oly gazdagon formált? Mi a felelősségünk egy olyan korban, amikor Európa arculatát egyre inkább a kultúrák és vallások sokszínűsége jellemzi, miközben a kereszténységet sokan múlthoz tartozó, távoli, idegen valóságnak érzékelik?
Személy és közösség
Az ókori civilizáció hanyatlásakor, miközben Róma dicső jelképei azokká a romokká váltak, amelyeket ma is megcsodálhatunk városszerte, miközben új népek szorongatták az ókori birodalom határait, egy fiatalember a zsoltárost visszhangozta: „Ki az az ember, aki életet óhajt és jó napokat kíván látni?” [1] Amikor Szent Benedek ezt a kérdést javasolja regulájának előszavában, egy olyan emberfelfogásra irányítja kortársai figyelmét, és a miénket is, amely gyökeresen eltér attól, amely a klasszikus görög–római kort jellemezte, és amely még inkább eltér a barbár inváziókra jellemző erőszakos ember képétől. Az ember többé nem egyszerű civis, vagyis nem olyan polgár, aki békés nyugalomban felélendő kiváltságokkal rendelkezik; többé nem miles, vagyis nem a soron következő hatalom harcos szolgája; többé egyáltalán nem servus, vagyis nem egy szabadságot nélkülöző árucikk, akinek egyedül a munka és a fáradozás a sorsa. Szent Benedek nem törődik sem a társadalmi helyzettel, sem a vagyonnal, sem a birtokolt hatalommal. Minden emberi lény közös természetére utal, az ember pedig, bármilyen állapotú legyen is, nyilvánvalóan életre szomjazik és boldog napokra vágyik. Benedek számára nincsenek szerepek, személyek vannak: nincsenek melléknevek, főnevek vannak. Épp ez az egyik alapvető érték, amelyet a kereszténység hozott: a személyfelfogás, az Isten képére teremtett személy jelentése. Ebből az alapelvből kiindulva épülnek majd a monostorok, amelyek idővel a földrész emberi, kulturális, vallási és gazdasági újjászületésének bölcsőjévé válnak. Az első és talán legjelentősebb dolog, amellyel a keresztények hozzá tudnak járulni a mai Európához az, hogy emlékeztetik: Európa nem számok vagy intézmények összessége, hanem személyek alkotják. Megfigyelhető, sajnos milyen gyakran megesik, hogy bármely problémafelvetés könnyen számokról történő vitatkozásra szűkül. Nincsenek állampolgárok, szavazatok vannak. Nincsenek migránsok, kvóták vannak. Nincsenek munkások, gazdasági mutatók vannak. Nincsenek szegények, szegénységi küszöbök vannak. Az emberi személy konkrétsága így egy elvont, kényelmesebb és megnyugtatóbb fogalommá van leszűkítve. Ennek oka érthető: a személyeknek arcuk van, valós, tényleges, „személyes” felelősségre köteleznek; az adatok érvekkel, bár hasznos és fontos érvekkel foglalkoztatnak minket, de mindig lélektelenek maradnak. Alibit kínálnak ahhoz, hogy ne köteleződjünk el, mert soha nem érintenek minket testünkben. Annak elismerése, hogy a másik mindenekelőtt személy, azt jelenti, hogy megbecsüljük azt, ami engem összeköt vele. A személylét összeköt minket a többiekkel, közösséggé tesz minket. Tehát a második tényező, amellyel a keresztények hozzájárulhatnak Európa jövőjéhez, az a közösséghez tartozás értelmének újrafelfedezése. Nem véletlen, hogy az Európa-terv alapító atyái éppen ezt a szót választották a születendő új politikai alany megnevezésére. A közösség a leghatékonyabb ellenszere a korunkat jellemző individualizmusnak, annak a ma Nyugaton elterjedt tendenciának, hogy az ember egyedülállóként fogja fel magát és éljen. Sokan félreértik a szabadság fogalmát, mintegy úgy értik, mint kötelességet az egyedüllétre, minden kötöttség nélkül. Következésképpen egy gyökértelen, a hovatartozás és örökség értelme nélküli társadalom épült fel. Szerintem ez súlyos [hiba]. A keresztények elismerik, hogy identitásuk mindenekelőtt kapcsolati jellegű. Tagként illeszkednek egy testbe, az Egyházba (vö. 1Kor 12,12), amelyben mindenki saját önazonosságával és sajátosságával vesz részt szabadon a közös építésben. Analóg módon ez a kapcsolatiság jelen van a személyközi kapcsolatokban és a civil társadalmi élet területén is. A másikkal szemközt mindenki felfedezi annak értékeit és hiányosságait, erősségeit és gyengéit: más szóval felfedezi arcát, megérti identitását. A család mint elsődleges közösség marad e felfedezés legalapvetőbb helye. Benne a különbözőség felmagasztosul, ugyanakkor egységbe foglalódik. A család a férfi és a nő közötti különbségek harmonikus egysége, amely annál igazabb és mélyebb, minél inkább életadó, képes megnyílni az életre és mások felé. Hasonlóképpen egy polgári közösség akkor élő, ha tud nyitott lenni, ha képes elfogadni mindenki különbözőségét és adottságait, továbbá ha tud új embereknek életet adni, ha képes a fejlődésre, a munkára, az újításra és a kultúrára. A személy és a közösség tehát annak az Európának az alapjai, amelyet mint keresztények építeni akarunk és építhetünk. Ennek az épületnek a tégláit úgy hívják, hogy párbeszéd, inklúzió, szolidaritás, fejlődés és béke.
A párbeszéd helye
Ma egész Európa, az Atlanti-óceántól az Urálig, az Északi-sarktól a Földközi-tengerig nem engedheti meg magának, hogy ne legyen mindenekelőtt a párbeszéd helye, az őszinte és egyben építő párbeszédé, amelyben a résztvevők mind egyenlő méltósággal rendelkeznek. Olyan Európát kell építenünk, amelyben minden szinten találkozhatunk és szembenézhetünk egymással, bizonyos értelemben amilyen az ókori agóra volt. Ilyen volt ugyanis a polisz (a városállam) tere. Nemcsak az árucsere helye volt, hanem a politikai élet lüktető központja is, ahol kidolgozták a mindenki javát szolgáló törvényeket; olyan hely, ahol templom is emelkedett, hogy ily módon a mindennapi élet vízszintes dimenziójából ne hiányozzon a transzcendens távlat, amely segít, hogy távolabbra lássunk annál, ami múlékony, átmeneti, ideiglenes. Ez arra késztet, hogy megfontoljuk azt a pozitív és konstruktív szerepet, amelyet a vallás általában betölt a társadalom építésében. Gondolok például a vallásközi párbeszéd hozzájárulására, amellyel segíti, hogy a keresztények és a muszlimok megismerjék egymást Európában. Sajnos egyfajta – még mindig népszerű – laicista előítélet nem képes érzékelni a vallás közéleti és objektív szerepének pozitív értékét a társadalom számára, és szeretné a vallást a magánélet és az érzelmi élet körébe utalni. Így létrejön egy bizonyos kizárólagos gondolkodás [pensiero unico] fölénye is – mely meglehetősen elterjedt a nemzetközi fórumokon –, amely a vallási identitás önaktualizációjában veszélyt lát saját maga és egyeduralma számára, melynek eredményeképpen végül a vallásszabadsághoz való jog és a többi alapjog mesterséges szembeállítását segíti elő. Szakadás jön létre köztük. A párbeszéd elősegítése – bármilyen párbeszédé – a politika egyik alapfeladata, és sajnos gyakran azt látjuk, hogy a politika ehelyett szembenálló erők csataterévé válik. A párbeszéd hangját a követelések kiabálásai helyettesítik. Sok helyütt az az érzése az embereknek, hogy többé nem a közjó az elsődleges célkitűzés, és ezt a nemtörődömséget sok állampolgár látja. Ezért termékeny talajra találnak számos országban a szélsőséges és populista irányzatok, amelyek a tiltakozást teszik politikai üzenetük középpontjába anélkül, hogy konstruktív politikai programot kínálnának fel alternatívaként. A párbeszédet vagy meddő szembehelyezkedés helyettesíti, mely a polgári együttélést is veszélyeztetheti, vagy a politikai hatalom egyeduralma, mely korlátozza és akadályozza a valódi demokratikus életet. Az egyik esetben lerombolják a hidakat, a másikban falakat emelnek. Európa ma mindkettőt ismeri. A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést. Ehhez megfelelő képzésre is szükség van, mert a politika nem a „rögtönzés művészete”, hanem az önmegtagadás és a közösség javát szolgáló személyes, odaadó munka magasrendű kifejeződése. A politikai vezetés tanulást, felkészültséget és tapasztalatot igényel.
Befogadó közeg
A vezetők közös felelőssége, hogy olyan Európát részesítsenek előnyben, amely inkluzív közösség, de mentes egy alapvető félreértéstől: az inklúzió nem a megkülönböztetés nélküli egybemosás szinonimája. Ellenkezőleg: akkor vagyunk hitelesen inkluzívek, ha nagyra tudjuk értékelni, ha közös és gazdagító örökségként felvállaljuk a különbözőségeket. Ebben a megközelítésben a migránsok inkább erőforrást, mint terhet jelentenek. A keresztényeknek komolyan el kell gondolkodniuk Jézus kijelentéséről: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35). Különösen a menekültek és menedékkérők drámáját látva nem feledhetjük el azt a tényt, hogy személyekkel állunk szemben, akiket nem válogathatunk ki vagy selejtezhetünk le kényünk-kedvünk, politikai, gazdasági vagy akár vallási szempontjaink szerint. Ugyanakkor ez nem áll ellentétben egyetlen kormányzó hatóság azon kötelességével, hogy a migránskérdést „a kormányzókra jellemző erénnyel, vagyis megfontoltsággal” kezelje, vagyis figyelnie kell arra, hogy nyitott szívre van szüksége, ugyanakkor meg kell vizsgálnia azt is, hogy tudják-e társadalmi, gazdasági és politikai szempontból teljesen integrálni az országba érkezőket. Nem szabad azt gondolni, hogy a bevándorlás jelensége megkülönböztetés és szabályok nélküli folyamat lehet, de a közöny vagy a félelem falait sem lehet felhúzni. A migránsok pedig nem hagyhatják figyelmen kívül azt a súlyos kötelezettségüket, hogy megismerjék, tiszteletben tartsák és magukévá is tegyék az őket befogadó nemzet kultúráját és hagyományait.
(Folytatjuk.)
Fordította: Tőzsér Endre SP
