Hosszú volt az útja-ideje – az ember ideje mértékével több ezer év. Hallgatom a csillagok lélegzését. Élőlényekét a lélek égboltozatán. Jelkép-tartalmúak a Bibliában. Aki a csillagokat számon tartja, mindegyiket nevén szólítja. Ők az égi szépnek, Isten dicsőségének hirdetői: Az ég szépsége a csillagok pompája, fényük díszíti az Úr magasságait. A Szent szavára szilárdan áll a rend, s ők nem halványulnak el őrhelyeiken. Biztos pontok, dicsőség-ragyogások. Minden karácsonyi éjszakán – éjfél előtt – kimegyek a tornácra, s ha derűs az égboltozat, átgondolom titkát e teremtményi létnek, a csillag-életnek, s túl, néhány méterrel föntebbi fenyők érzésének, az örökzöld reménynek, amely az életfát hozza közelebb az elveszett Paradicsom kertjéből. A pillanat megannyi hangja ilyenkor nem a teremtés ártatlanságáé-e, s ezek a fák mintha minden titokra válasz lehetnének: Krisztus királysága a fán van, s akik benne bíznak, mindörökké élni fognak (Barnabás-levél).
Hogyne ötvöződnék egybe ünnep és ünnep: karácsony és nagypéntek, születés és halál – fenyvesek egyazon mozdulata az éjszakai téli ragyogásban, hóesésben vagy szürkeködös, mostanában gyakorta esős órákban is. A születés felold minden ellentmondást, a reménybe öltözött halál pedig a nagyvonalúság léptéke, ahogyan ezt Krisztus életével meghagyta. Különös életek a fenyők-fenyvesek. Erdély testén a gyökérmaradás szimbólumai, egyetlen rögbe is a kapaszkodás, a fel nem adás ereje, nemzeti elköteleződésben a hűség. A valódi karácsony a hűség is, nem csupán egyéni, hanem közösségi sorsban, ahol soha nem halványul el Krisztus jele a kereszten. A római Szent Kelemen-bazilikában az apszis mozaikján látható paradicsomi zöld Kert túléli a századokat – az időt, madaraival, fáival a természet üzenetében a megváltás hajnalában ragyog. Pásztorok ugyan nem járnak, vizek viszont fakadoznak közel az életfa tövéhez, és szétáradnak a földkerekségre szomjat oltani sirokkós éjszakákon, nappalokon, és felbuzognak szentélyekben: városi, falusi templomokban – a születés reggelén, amikor több helyén a magyar tájnak pásztorduda szólalt – a pásztorok miséjén. Gyermekkorom a hegyek alatt ezeken a miséken kapott angyali pecsétet, hallotta meg az orgonaszóban az angyali vigasság hangjait: Az Isten az embert annyira szerette, szerelmes szent Fiát hogy földre küldötte. A közeli hegyek fenyői zúgták rá az áment, miközben a kertek alatt futó patak s kutak tiszta vize jelezte: újra megindult a paradicsomi vízfakadás, amit eltömött a bűn sötétsége. Aranyvíz – mondták az emberek, és merítettek a kutakból… Fenyők közt telnek a napok most is, gyermekarcok a fények az ösvényeiken: unokák karácsonyi szemragyogásai. Átgondolhatom, mi is az igazi megszületés lélekben, belépés az Úr oltárához, aki folyton megörvendezteti ifjúságunkat, melyet nem az évek jelölnek: idősödve is lehet fiatal a gondolat, az érzés Isten fenyveseiben.
Lehunynak a csillagok,
a titokzatos éjszaka lámpásai.
Zene száll a reszkető
messziségből
ide, szent és fennkölt hangok
lobognak,
tánccá fonódva elnyelik
az éjet (…)
víg dallamuk kioldja az időt
a végtelenség kikötőiből
Így kívánok áldott születést a világnak.
