Életöröm, emberség, szeretet

Miután a fiatalok elbúcsúznak, a témát tekintve „átállás nélkül” kezdhetjük el a beszélgetést. – Az utolsó nap volt az elsősöké. Sok mindenről volt szó, komolyan dolgoztunk, és egy kicsit bátorítani is akartam őket. Az elmúlt napokban az énektanszakos hallgatókkal végig vettük Puccini életművét. Néztük, hallgattuk, elemeztük… A szimpóziumot elsősorban azért szerveztük, mert a müncheni zeneakadémiával közös Bohémélet-produkciót tervezünk csupa ifjú énekessel. Nyolc diákot választottam ki, akik most kimennek előéneklésre. A premier 2009 júliusában lesz, a müncheni Prinzregenten Theaterben, aztán szeretnénk az előadást itthon is bemutatni. Arra gondoltam, jó lenne, ha a fiatalok közelebbről is megismernék Puccini gondolkodásmódját, stílusát. Bemutattam, annak idején hogyan énekeltem Manont, Toscát, Turandotot. Két filmet vetítettünk, beszélgettünk a darabokról. Ez nagyon feldobta őket, úgy érzem, az ázsióm is megnőtt, hiszen a gyerekek közül soknak szerintem fogalma sem volt arról, hogy ki is Marton Éva. Csak azt látták, hogy szigorú vagyok, következetes, de azt nem, azelőtt mit csináltam.

A statisztika szerint Toscát 224, Turandotot 191 alkalommal, Manont pedig 27-szer énekelte a világ különböző színpadain. A Tosca-, és Turandot- CD-k, DVD-k mellett Puccini-áriákból és -románcokból is készített lemezt, illetve felvette A Nyugat lányát, ami a mű első teljes, húzás nélküli kiadása…
– A Nyugat lányából valóban csak lemez készült, pedig már volt egy szerződésem a Metropolitannel, de végül adódott egy probléma, ami miatt részemről meghiúsult az előadás. Puccini végig velem volt, hatvanévesen még énekeltem Toscát és Turandotot, sőt akkor, hosszú kihagyás után Frankfurtban elővettem a Manon Lescaut-t is. Megdöbbentem, hogy menynyire könnyen ment. Sokat köszönhetek Puccininek. Egy fellépésem kapcsán Torre del Lagóban megnéztem a házát. Szép természeti környezetben, egyszerűen élt. Végakarata szerint ott, a villában kialakított kápolnában temették el. A virágot, amelyet előző este az előadás után kaptam, letettem a sírjára, imádkoztam, és megköszöntem azokat a szerepeket, amelyeket tőle kaptam.

Mi fogta meg leginkább Puccini életművében?
– Szívesen nyúlok Puccini zenéjéhez tanárként is, különösen akkor, amikor látom, hogy valakit lelkileg, érzelmileg nem tudok megmozdítani. Puccini számomra az érzelmek, az érzékek királya. Gyakran félreértik. Egyesek szeretik a veristák közé sorolni, pedig nem az, talán csak annyiban, hogy operái közül több is hétköznapi emberekről szól. Énektechnikailag azonban egészen mást kívánnak, mint a verizmus. Engem sokat gazdagított Puccini zenéje. Nagy értője és megértője volt a léleknek. Meggyőződésem, hogy minden hősnőjébe halálosan szerelmes lehetett. Csodálatos a zenei világa. Az, ahogy a zenekarban mindig megjelenik valami új, vagy éppen emlékezésként vissza-visszatér egy-egy dallam… Használta a vezérmotívumokat, akárcsak Wagner. Végtelenül áttetsző a zenéje, ezért nem szeretem, ha túlságosan „vastagon” játsszák. Hangszerelése inkább a franciákra, Debussyre, Ravelre emlékeztet. Csillogó, fényes, mozgékony, mindenre reagáló…

Sokan vetik fel kritikaként melankóliáját és szentimentalizmusát…
– Nem szabad szentimentálisan játszani. A szentimentalizmus jegyei benne vannak ugyan, de előadóként abszolút „konkrétan” kell megformálni a figuráit. Annyira „túlcsorduló”, annyira magával ragadó az érzelmek változása, sziporkázó zeneisége. Az énekesnek alkalmat ad arra, hogy a hangjával fessen, azzal vigye fel a színeket. Puccini nagyon közvetlen, mindig érthető és átérezhető. Az embernek szinte nincs is ideje arra, hogy magához térjen, mert rögtön ott a következő gyönyörűség. Ha csak a Manon Lescaut harmadik felvonására gondolok, akár éneklem, akár a közönség soraiban ülök, mindig megkönnyezem. Milyen zseniális, ahogy egy könnyűvérű, rossz útra tért lányt képes a negyedik felvonásban a halálával „felemelni”, tiszta emberré tenni. Manon akkor döbben rá: mit veszített, milyen magas árat fizetett. Aztán ott a Bohémélet, ahol Puccini még a hóesést is megzenésítette. Ebben az operájában a fiatalságnak állít emléket. „Felelőtlen” szereplői olyanok, amilyenek mindannyian szerettünk volna lenni.
Aztán külön tanulmányt érdemelne, hogy Puccininél éppen ki a mozgató, a kísértő figura. Manon sorsát például bátyja tartja a kezében, végül is miatta tér rossz útra a jobb sorsra érdemes lány. Milyen izgalmas Tosca bátorsága, aki szerintem úgy keresi fel Róma rendőrfőnökét, hogy ügyében győzni fog, de a rideg, számító Scarpia ellenáll, hiszen számára az ember, a lélek egyáltalán nem fontos. Nem véletlenül kezdődik az opera éppen az ő motívumával.
Puccini nagyon beszédes megoldásokkal élt. Figyeljük meg Turandot nagyáriája végén, amikor Kalaf „beszáll” elhatározását, döntését a zenekar erősíti, mintha csak bátorítaná: menj, vállald a próbatételt! Többször gondolkodtam azon, hogy Turandot a kérdések előtt vajon minden kérőjének elmondta ősanyjának tragikus történetét, vagy csak az ismeretlen hercegnek? Miért ez az őszinte kitárulkozás…? Puccini pontosan tudta, hogyan építse fel az egyes karaktereket, de abban, hogy Turandotnak milyen sorsot szánt, nem lehetünk biztosak. Erről csak vázlatai maradtak fenn. Szerintem Puccini igazából nem tudta vagy nem is akarta befejezni a művet. Olyan, mint amikor valaki nagyon szeret valamit vagy valakit, és nem tud tőle megválni. Nyitva hagyta, mintha csak azt üzenné: fejezzétek be ti, ahogy gondoljátok.

Amikor megérkeztem, éppen egy áriát magyarázott a fiataloknak…
– Ha megfigyeljük, a Puccini-áriák általában fent kezdődnek, a „semmiből” indulnak el, és szinte mindig valahol a középregiszterben vagy alsó hangon zárulnak, aztán legtöbbször rögtön tovább is viszi a jelenetet. Tosca imája valójában csak egy sóhajtás: „Istenem, ki segít ki ebből a helyzetből?” Nem valódi fohász, hiszen abban a drámai szituációban az események sodrása nem is engedi, hogy Tosca szellemileg, lelkileg igazán közel tudjon kerülni az Istenhez. A Puccini-áriáknak nincs ideje és tere, exponált lelkiállapotok, amelyek mintegy kiszakadnak a valóságból. Mintha filmet néznénk, és megállítanák a képet. Egy premier plán. Ő egyébként más szerzőkhöz képest a halált, az agónia egyes stációit is jobban kidolgozta.

Tokody Ilona nemrég megjelent interjúkötetében úgy fogalmazott, hogy Verdi elsősorban a lélekhez szól, Puccini az érzékekhez; Puccininél a halálábrázolás elsősorban humánus, Verdinél inkább spirituális… Az Angelica nővér zárójelenete viszont minden idők egyik legcsodálatosabb megváltászenéje. Hívő lélekkel hallgatva fantasztikus tapasztalatok forrása…
– Nem is kell hozzá hívőnek lenni, aki hallgatja, azzá válik. Olyan, mint Poulenctől A karmeliták párbeszédei. Misztérium.

Márciusban New Yorkban járt, ahol Franco Zeffirellit köszöntötték nyolcvanötödik születésnapja alkalmából. 1987-ben híres Turandot-rendezésének címszerepét énekelte a Metben.
– Azokat a művészeket hívták meg, akik Zeffirelli-produkciók premierjeiben szerepeltek a Metropolitanben. A Turandot monumentális előadás, 260-270 ember mozog egyszerre a színpadon, tán azóta sem készült ehhez fogható kiállítású darab. Boldog vagyok, hogy benne lehettem. Zeffirelli elkényeztetett rendező volt a Metben, rajongtak érte New Yorkban, minden kérését teljesítették. Most a Bohémélet szünetében, a színpadon köszöntöttük. A páholy felé tartva szembe jött velem, nagyon megörült, két kezébe fogta az arcomat: – Kedves Évám! Hát itt vagy?! – Franco, tudod, miért jöttem? – kérdeztem tőle. – Hogy még egyszer a szemedbe nézhessek. A tekintetedet akarom magammal vinni…

Visszatérve Puccinire. Mennyire tartja aktuálisnak, hogyan „ajánlaná” őt?
– Ma, amikor az érzelmek annyira háttérbe szorulnak, amikor nem tudunk közösen örülni, legfeljebb olyan kis közösségben, mint a család, ő mindenkinek életörömet, gyönyörűséget tud sugározni. Még a tragédiát is úgy tudta megírni, hogy az megrendít, de nem fáj. Nem szenvtelenül nézi és közli az életet és a halált, hanem részvéttel és szeretettel.