Megkínozták és megölték a megváltó Krisztust, akiben úgy bíztunk, és úgy tűnik, most elveszítettük. Hiába az üres sír, az angyalok híre, a tanúságtevő apostolok és asszonyok hite, még mindig vonakodunk elhinni, hogy feltámadt. De Jézus ilyenkor türelmesen mindig elénk jön az úton, és ő nyitja fel a szemünket, mint annak idején a tanítványoknak Emmauszban, a kenyértöréskor.
Ha pedig újra látunk, akkor nekünk is a tanítványok példáját kell követnünk, akik rögtön visszasiettek a városba, mert nem tudták magukban tartani, amit a felismert Jézustól hallottak és megértettek. Ha mi is felismerjük az igazságot Krisztusról, hogy azért nem maradhatott a sírban, hogy legyőzve a halált életünk legyen, és ő mindig köztünk éljen, akkor ezt nem tarthatjuk magunkban. Emmausz után értik meg a tanítványok, és a példájuk nyomán érthetjük meg mi is, mi minden történt velük addig, amíg Jézus köztük járt, és szólt hozzájuk. Megértjük, hogy ezentúl örökké velünk járja az utat. Pierre Emmanuel Cibus viatorum című versében felidézi a tanúságtétel szavait: „Hallva mit mond nekünk / Repesett a szívünk / Előttünk próféták repültek / Nem szegtük le már a fejünket / És gondolataink mögött / Csillagfény ütközött” (Rónay György fordítása).
