Fotó: KözösPont
Nem a legnépszerűbb „szakma” a papé. Honnan tudta, hogy hivatása van?
– Isten görbe vonalakon is egyenesen ír – mondta gyakran Bábel Balázs érsek atya, és az, hogy miként lettem pap, nagyjából ez a kategória. Tizenhárom éves voltam, amikor új plébános érkezett a szülőfalumba, Kaskantyúra. Mivel édesanyám egykori általános iskolai osztálytársa volt, így odahaza presztízskérdésnek számított, hogy járunk-e misére és hittanra. Eleinte nagyon ellenálltam, nem tetszett a kötelező mise, kényszerként éltem meg, s tüntetőleg, dacosan rendre az utolsó padsorban ültem le, közel az ajtóhoz. Mihelyst az atya eltűnt a színről, már léptem is le, még csak véletlenül se gondolja senki, hogy önszántamból vagyok jelen. De csodálatos az Úr pedagógiája, mert egy olyan makacs gyereket, mint amilyen én voltam, néhány év alatt óvatosan magához édesgetett, csiszolt, szelídített, s ebből én szinte semmit sem vettem észre. Nem éreztem, hogy az a veszély fenyegetne, hogy egyszer pap leszek. Csak azt éreztem, hogy kicsit előrébb kellene mennem a templomban, még egy paddal, na, még eggyel. A végén már ott ültem elöl. Aztán jött az a gondolat, hogy milyen jó volna ministrálni. Gergely Ottó, aki által az Úr elhívott engem, megengedte, hogy segédkezzek a misén, amit rendkívül nagy feladatként éltem meg. Idővel elkezdtem babrálni a misekönyvet, és már hittanórára sem azért jártam, hogy borsot törjek a lelkipásztor orra alá. 2001-ben aztán fordulat történt, merthogy Ottó atya elhagyta a falumat. (Bár ekkor mi már Kiskőrösön éltünk; a szüleim válása után költöztünk oda.) Ekkoriban gondolkodtam el azon, hogy mit akar velem Isten. Vajon valóban ő hívott el, vagy az én úgynevezett papi hivatásom csupán az atya személyéhez kötődik? Hogy kiderüljön, gondoltam, adok egy esélyt a másik oldalnak, és beadtam a jelentkezésemet a színművészetire. Nem jött össze. Picit persze csalódott voltam, de néhány nappal később újra előjött bennem a gondolat, hogy egyetlen utam van: a papság. Jelentkeztem Kalocsára, felvettek, s hihetetlenül jó volt olvasni az első érseki levélben: „Kedves Fiam!”
„A jó pap olyan, mint az igazi cowboy” – nyilatkozta a szentelésekor. Mit kell érteni ez alatt?
– Egy öreg pap barátom mondta: „Ki így bolond, ki úgy.” Hát, ez az én heppem. Amikor még falun laktunk, apám vett egy lovat, s gyakran kijártak lovagolni a húgommal. Én allergiás vagyok a lószőrre, ezért nem mehettem velük, ám maga az életstílus, a szemlélet, a régi marhapásztorok világa közel került hozzám. Ezeknek az embereknek az esetek többségében nem volt családjuk, nem volt hova hazamenniük, voltaképp a lovuk hátán élték az életüket. Este letáboroztak valahol, reggel felszedték a sátorfájukat, és terelték tovább a csordát. Egyfajta vándorlét volt az övék, s ha belegondolunk, Jézusnak sem volt bejelentett lakcíme. Nem mondhatjuk, hogy Názáret, Feltámadás utca 33. Ő is hasonló életet élt. A krisztusi lelkületben ott munkál ez az egészséges nyugtalanság, hogy ha kell, menni, hirdetni, továbbállni, felnyergelni, kilovagolni. Ennek szellemében igyekszem élni az életemet: ahogy egy cowboy, én is oda megyek, ahol szükség van rám. Persze nem volt ám olyan könnyű, amikor három éve valóban fel kellett nyergelnem, s ki kellett lovagolnom az első állomáshelyemről, Kecskemétről a következőre, Kecelre, hiszen sohasem egyszerű otthagyni a régit az új, az ismeretlen kedvéért. Ugyanakkor még inkább megerősödött bennem a tudat, hogy ez most a felnyergelés ideje.
W. W. J. D. – Mit jelent a felirat a karszalagján?
– Ha nehéz élethelyzetbe kerülök, ránézek, s felteszem magamnak a kérdést: What would Jesus do? Vagyis: Mit tenne Jézus? Szinte naponta tapasztalom, a fesztiválmisszió tagjaként pedig különösen, hogy számos negatív elképzelés és előítélet él az emberek fejében – hívőkében és nem hívőkében egyaránt – a papsággal, az egyházzal, s egyáltalán, Istennel és a vallással kapcsolatban. Nemritkán mások szeretnék megmondani például azt, hogy milyennek kellene lennie egy papnak. Kritizálnak, csipkelődnek, bántanak, és ezzel kihívás elé állítanak. Általában ilyenkor pillantok rá a karszalagomra. Nemrég Kecelen járt Pál Feri, és arról mesélt, hogy újmisésként miként fogalmazta meg magának, hogyan kellene szentmisét celebrálnia, prédikálnia. Odaállt az ambóhoz, megragadta, s megpróbált olyan lenni, mint amilyennek gondolta, hogy mások szerint lennie kellene – kimért, választékos, visszafogott. Néhány szentmise után azonban arra jutott, hogy képtelen úgy végiggörcsölni az életét, hogy folyamatosan mások vélt vagy valós elvárásainak próbál megfelelni. Van egy mondás: aki mindenkinek meg akar felelni, az saját magának tud majd a legkevésbé.
Úgy hiszem, Istennek kell megfelelnünk, papként meg pláne, és nem baj az, ha valaki beleviszi a személyiségét a szolgálatba. Az egyház egyetemes, de nem egyhangú.
Nem feltétlenül kell mindenkinek beállnia a sorba, és ugyanabban a léptékben követnie Jézust. Mindenki a saját élethelyzetének, jellemének, stílusának megfelelően mehet utána. Úgy gondolom, egy pap is akkor hiteles igazán, ha mindazt, ami ő, bele tudja tenni a hivatásába. Papságom és közöspontos jelenlétem vezérfonala: lerombolni a sztereotípiákat. Nyitott szeretnék lenni, hogy ledönthessük a falakat, amelyeket sokszor indokolatlanul húzunk fel magunk köré és egymás közé.
Gondolom, sokszor megkapta már a kérdést, hogy mit keres egy pap a fesztiválokon…
– S hát egyáltalán: hogy mit keres Isten és az egyház a fesztiválokon. Isten azonban mindenütt ott van – függetlenül attól, hogy tudomást veszünk-e róla, vagy sem. Szeretnénk megmutatni az egyház igazi arcát, hogy korántsem áporodott levegőn élő, besavanyodott keresztények gyülekezete vagyunk, hanem fiatalos, lendületes, élő, élhető közösség. Persze, akadnak olyanok is, akik nem igazán tudnak mit kezdeni azzal, hogy fesztiválokra járok. Bár sosem reverendában, teljes „harci díszben” vagyok jelen, általában kiderül, hogy pap vagyok, s a legtöbben megdöbbennek ezen. De ahogy Veres András püspök atya fogalmazott egyszer: a keresztény ember léte afféle lazaclét; nem sodródni kell, hanem az árral szemben úszni. Sokáig ott díszelgett a csuklómon az összes fesztiválkarszalag, de aztán elrongyolódtak, ezért levágtam őket. Azt, hogy valamennyit magamon hordtam, jelnek szántam. Mondták, hogy ezeket le szokták szedni, ha vége a fesztiváloknak, én pedig azt válaszoltam: szokták, de én nem „szokom”. Egyfajta missziót folytattam velük. Egyszer egy fiatal párt eskettem, és épp a nászáldást adtam, amikor kivillantak a karszalagok a miseruha alól. A tanú, aki sohasem volt igazán templomjáró, rendesen megdöbbent, majd a szertartás végén odajött hozzám, és megkérdezte, hogy van ez. Beszélgetni kezdtünk, és hamarosan barátok lettünk, pedig lehet, hogy egyébként meg sem szólított volna. S az egész onnan indult, hogy meglátott valamit, amit papként nem szokás viselni.
Megvallom, eleinte magam is ódzkodtam a fesztiválmissziótól, a kamaszkoromból ugyanis kimaradtak a bulik. Eléggé bizonytalanul ugyan, de végül úgy döntöttem: legyen, próbáljuk meg. Éppen a papszentelés előtt álltam, s 2011-ben a Hegyalja volt az első fesztiválom. Úgy mentem neki, hogy megnézem, és ez az egy év elég is lesz. Ám a fesztivál után azt éreztem: hát, ez nagyon jó volt! És nemcsak adni tudok általa másoknak, hanem papként magam is rengeteget kaphatok tőle. Gondoltam, na, akkor még jövőre elmegyek. Aztán végül úgy jártam, mint Forrest Gump a filmben: ha elfutottam a város határáig, miért ne futhatnék el a megye határáig, el az ország határáig, el egészen az óceánig. 2014-ben az EFOTT-ra küldtek, ami kevésbé volt jó, mint a Hegyalja, de a cowboy-lét már csak ilyen. Idén újra oda megyek, de egyre kevésbé az a fontos számomra, hogy hol vagyok, inkább az, hogy kikkel. Ennek a missziónak a szépségét az adja, hogy katolikusok, reformátusok, evangélikusok – mind együtt vagyunk.
Sohasem állt távol Öntől az ökumené, hiszen, ha jól tudom, a nagymamája evangélikus.
– Valósággal beleszülettem az ökumenéba, de ez csupán később vált számomra igazi élménnyé. A nagymamám valóban evangélikus, korábban kántorkodott is, és nagy szívfájdalma volt, hogy a húgom és én nem evangélikusok lettünk. Anyukám katolikus, apukám evangélikus, az esküvőjük evangélikus volt, de édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermekei katolikusok legyenek. Az, hogy a miénk igazi ökumenikus család, csak akkor tudatosult bennem, amikor pap lettem. S azt, hogy a mama evangélikus, akkor kezdtem el igazán értékelni, amikor a fesztiválmissziónak köszönhetően megismerkedtem az ökumenikus lelkiséggel. Jó látni, hogy a mama elkötelezett evangélikus; katolikus identitásomban is megerősít engem. Gyakran meglátogatom őt, és mindig megbeszéljük, mi volt a szentmisén és az istentiszteleten. Számomra az ökumené azt jelenti, hogy mind egy pont köré rendeződünk, s ez a pont Krisztus. Hogy nem csupán magunk körül forgunk, kizárva Istent és a másik embert, hanem Krisztus körül. Ilyennek látom a KözösPontot is: ott a közös pont Krisztus, s mi, keresztények körbefogjuk őt. Egy jelképes templom épül fel a fesztiválok területén, ez a KözösPont-sátor, ahova azok térnek be, akik egy templomba egyébként nemigen. Jó látni, hogy az egyháznak van egy olyan kerete is, mint a KözösPont. Hogy nem három felekezet, hanem egy keresztény közösség van jelen a fesztiválokon, s bár akadnak közöttünk különbségek, itt nem ezek számítanak. Közösen képviseljük ugyanazt, mind ugyanazért vagyunk jelen. Ha például az AC/DC koncertezne az egyik fesztiválon, s nekem a KözösPont-sátorban kellene maradnom, nem volna könnyű dolgom. De tudnám, hogy ott a helyem, hiszen nem az AC/DC miatt jöttem, hanem Jézusért.
