Bizonyára sokan ismerik a történetet: a múlt évben egy várandós, tizenötödik hetében lévő édesanyát agyvérzéssel szállítottak a debreceni klinikára. Az életmentő műtét ellenére rövidesen beállt az agyhalál, s az orvosok, a családdal egyetértésben – mint szakmai nyelven mondják – addig támogatták az édesanyát, amíg kilencven nappal később, huszonnyolc hetesen kiemelhették a koraszülött, de egészséges csecsemőt (Minderről az Új Ember adott elsőként hírt 2013 szeptember 22-ei lapszámában). Fülesdi Béla professzorral, a Debreceni Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Tanszékének vezetőjével találkozunk. Szobája előtt a folyosón Gabriel García Márquez, a Nobel-díjas író tizenhárom életbölcselete olvasható a falakon. Az egyik így szól: „Lehet, hogy Isten azt akarja, hogy sok nem megfelelő embert megismerj, mielőtt rátalálnál az igazira, hogyha megtalálod végül, igazán értékelhesd.”
Kállósemjén, Horváth János plébános: „Július 6-án, szombaton keresett föl Fülesdi Béla professzor és felesége, Molnár Csilla docens asszony, az Idegsebészeti Intenzív Osztály vezetője. Elmondták, intézetükben orvosszakmai szempontból nehéz helyzetbe kerültek: az agyhalott anya életképes magzatát neveli testében, de váratlanul súlyos komplikáció lépett fel. Évek óta szoros barátság köt a Fülesdi házaspárhoz, lelkivezetőjük, gyóntatójuk vagyok, nyilván ezért tiszteltek meg bizalmukkal.”
Fülesdi professzor és felesége lelki támaszt és tanácsot kért: János atya mit tudna tenni az anya üdvössége és a gyermek élete érdekében? „Közösségünkkel imádkozunk értük, mondottam, s másnap, július 7-én, a fél tizenegyes szentmisét már a gyermek megmaradásáért és az anya üdvösségéért ajánlottam föl.”
Fülesdi professzor meggyőző személyiség. Aki találkozik vele, semmi kétsége rendkívüli szakmai fölkészültsége és elhivatottsága felől. Most is pontosan fogalmaz, az egyszerűség zsenialitásával, mint kollégám mondja, miután elbúcsúztunk az intézetvezető professzortól és a docens asszonytól.
„Ilyen hosszú kezelés során óhatatlanul előfordulnak mélypontok. A spirituális háttérrel rendelkező ember érzi saját korlátait. Hiába dolgozunk feleségemmel mindketten immár huszonöt éve intenzív terápiás területen, érezzük, mikor következik el a gyógyítás folyamatában, amikor már kevés a mi kezünk, a mi tudásunk, felső segítségre van szükség.”
Ennél az esetnél is elérkezett egy olyan pillanat – Fülesdi professzornak adva át a szót –, „amikor úgy éreztük, tudásunk korlátozott. Munka után hazamentünk a feleségemmel, beszélgettünk az esélyekről, hogyan tudnánk orvosszakmai szempontból megoldani a kialakult súlyos helyzetet. Féltettük a magzatot… ha így folytatódik, rá fog menni… Ekkor összenéztünk, s szinte egyszerre mondtuk: menjünk el János atyához.”
Molnár Csilla docens asszony: „Az első két napban az édesanya életéért küzdöttünk, s amikor elveszítettük őt, mégis teljes intenzív ellátásban részesítettük, lélegeztettük, tápláltuk, megelőztük a felfekvést, kezeltük a fel-felbukkanó fertőzéseket, mindent megtettünk, ami orvosilag lehetséges. Egy korábbi eset tapasztalatai is segítettek minket, növelték bennünk a reményt. Az 1990-es évek közepén hasonló körülmények között született nálunk egy gyermek, csakhogy az édesanya előrehaladottabb várandósági korban volt, túl a huszadik héten, rövidebb ápolási idővel kellett számolnunk.”
Volt-e olyan időszak, amikor elveszítette a hitét? – kérdem a docens asszonytól, s mosolyáról az imént olvasott egyik Márquez-idézet jut eszembe: „Mindig nevess, még akkor is, ha szomorú vagy, mert nem tudhatod, ki lesz szerelmes a mosolyodtól.” Így fogadja naponta betegeit. Szeretettel és reménnyel.
„A kezdetektől úgy gondoltam: ha a Jóisten engedi, akkor ez a gyermek meg fog születni. Mi mindent megteszünk, ami tudásunk szerint megtehető. Mégis elérkezett az idő, amikor azt gondoltuk, kevés a mi tudásunk… ekkor kértük meg János atyát.”
Talán százan vettek részt ennek a csöppnyi életnek a világra kísérésében. Mint mindannyian, Fülesdi Béla professzor és Molnár Csilla docens asszony sem veszítette el a hitét, bizalmát, hogy sikerül. „A család mindig tudta, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk – soha nem ígértük nekik, hogy biztosan megszületik a gyermek, s azt sem, hogy ha megszületik, egészséges lesz.”
Molnár Csilla egy alkalommal így nyilatkozott: „A magzat szépen mozgott, szemmel láthatóan ő is az életet választotta.” Vajon mire gondolt, amikor ezt mondta: „ő is az életet választotta”?
„A gyermek legalább három alkalommal meghalhatott volna. Először, amikor az édesanya otthon agyvérzést kapott. Kicsi volt még a magzat, tizenöt hetes. Ebben a korban, ha valamilyen nagy trauma éri a kisbabát, nem ritka, hogy elhal az anyaméhben. Ő túlélte. Amikor az édesanya bekerült az intenzív osztályra, s két nappal később agyhalottá vált, megint csak meghalhatott volna. Majd amikor az édesanyában kialakult a véráram fertőzése, az egyik kolléganőmnek még néhány mellkaskompressziót is alkalmaznia kellett, mert rövid időre leállt a keringés, megint csak életveszélybe került. S közben ő mégis élénken mozgott. Ezért mondom, hogy az életet választotta. Egyszer majd bizonyára megtudjuk, hogyan is történt ez, miért így történt…”
Értem a docens asszonyt: egyszer, amikor már nem homályosan, tükör által, hanem szemtől szembe látunk. Mert bármilyen szép is lehet itt az élet, mégiscsak tapogatódzunk…
Az Úrhoz intézett imádságok mellett János atya az imádkozókkal Bálint Sándor közbenjárását kérte. Bálint Sándor, a szegedi egyetem szent életű professzora a vallásos néprajz nemzetközi hírű tudósa volt. Boldoggá avatását immár a vatikáni hivatalokban vizsgálják. „Két nap múlva spontán visszafordult a véráram mérgezési folyamata” – mondja Csilla asszony. „A huszonegyedik héten jártunk, s a huszonnyolcadik héten megszületett a gyermek.”
Az imák a kritikus pillanattól kezdve folyamatosan felhangzottak. „Tájékoztattam a híveket itt, Kállósemjénben, s a környékbeli településeken, ahol ugyancsak én misézek: Nyírbogáton és Kislétán, Fülesdi professzor szülőfalujában, s kértem őket, imádkozzanak. Hétfőn imakilencedet kezdtünk. Kilenc napon át imádkoztunk a gyermek megmaradásáért és az anya üdvösségéért. Fölvettem a kapcsolatot Gyulay Endre nyugalmazott szeged–csanádi püspökkel, aki a legutóbbi időkig Bálint Sándor boldoggá avatásának ügyét vitte, s rendszeresen tájékoztattam a gyermek állapotáról.”
János atya július 9-én Máriapócsról megkapta Bálint Sándornak egy – úgynevezett – másodlagos ereklyéjét, „s ettől kezdve az ereklye jelenlétében imádkoztunk”. Az ereklye Bálint Sándor egyik könyve volt, a szerző Szántai Máté bazilita tartományfőnöknek dedikálta 1972 adventjében. „Az ő keze nyomát őrzi a könyv. Azt szerettem volna, hogy ilyen kapcsolat is kialakuljon az ég, Bálint Sándor bácsi és miközöttünk.” Aki talán különösnek találja ezt, az nem fogadja el az anyag és az anyagtalan, a véges és a végtelen természetes kapcsolatát, s még csak materialistának sem nevezhető.
Az imaközösséghez időközben Kisvárdán, Nyírbátorban és másutt is csatlakoztak, a Mária Rádió két alkalommal kérte a hallgatók imáját a gyermek megmaradásáért. „Máriapócson a kegykép előtt is imádkoztunk, s erre kértük a bazilita szerzeteseket is.”
János atya azt is elmondja: „Július 26-án este negyed hétkor személyesen jártam bent az intenzív osztályon, ahol ráhelyeztem az anyára és a benne lévő magzatra a Bálint Sándorereklyét. A docens asszony közben imát mondott Sándor bácsi boldoggá avatásáért, megáldottam az anyát és gyermekét… majd magam is imádkoztam az édesanya mellett.”
Fülesdi Béla professzor nem egy alkalommal tekintett arra az üvegcsére, amelyben a Jordán folyóból hozott vizet őrizte. Annak a Jordánnak a vizét, amelyben Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézus Krisztust. S ez újabb lelkierőt adott neki és feleségének, hogy az emberi tudással megtehető orvosszakmai követelmények és lehetőségek mellett ne feledjék, az élet mindig több…
Fülesdi professzor a következőket nyilatkozta korábban, s most megerősíti: „A gyógyítás nem kizárólag szakmai, hanem lelki, spirituális kérdés is. Meggyőződésem, hogy igazi gyógyítóvá csak lelki indíttatásból válhat valaki.” Majd így folytatja: „Ezt szoktam mondani az orvostanhallgatóknak is. Ötödéveseket vizsgáztatok, s ilyenkor megkérdezem: milyen orvosi szakmát kíván választani? Van, aki még ekkor sem döntött. Tulajdonképpen nem is baj, mert teljesen mindegy, hová kerül, ha lelkiismeretesen, jó lélekkel áll hozzá, akkor úgyis igényessé válik a betegével kapcsolatban, nem hagyja nyugodni annak problémája. S ezzel olyan szakmai fejlődést mutat, olyan érdeklődést a beteg iránt, ami garantálhatja, hogy jó gyógyítóvá válik. Ugyanerre emlékeztetem negyedéves orvostanhallgató lányomat is.”
És a spiritualitás…? „Ezt csak a keresztény orvos szemszögéből tudom megközelíteni. A magam, a magunk nevében mondhatom…” – Ön és a felesége nevében, vetem közbe – „…meggyőződésünk, ha valaki spirituális háttérrel rendelkezik, az erősebbé teszi a gyógyításban.”
Az intenzív ellátásban olykor úgynevezett nehezebb vénaszúrásokat kell végrehajtani. A docens asszony ilyen beavatkozások előtt rövid fohászt mond, hogy jól sikerüljön. S elmondja, ha valami miatt kissé „nagyképűen” áll hozzá, elmulasztja a fohászt – Fülesdi professzor folytatja – „az ördög valamiképpen mindig odadugja a farkincáját…”
Kilencvenkét napig ápolták az édesanyát… bizonytalan vagyok: tulajdonképpen egy halottat? Fülesdi professzor kisegít: „A psziché, a lelke mégiscsak ott volt, nem pusztán az anyagtömeg… Az agyhalál azt jelenti, hogy valaki orvosi szempontból halott. Az agy teljes működése visszafordíthatatlanul megszűnt.” Akkor minek – vagy kinek? – a biológiai működését tartották fönn? „Jogilag nem állapítottuk meg a halál beálltát, míg a kisbabát ki nem vettük. Az agyhalál megállapításához le kell kapcsolnunk a lélegeztetőgépet, s olyankor azt nézzük, a légzőközpont a termelődő szén-dioxid hatására újra beindul-e vagy sem. Ezt ebben az esetben nem tehettük meg, mert ha az anyát levesszük a gépről, a kisbaba megfullad. Ameddig tudtuk, a jogilag élő édesanya testét támogattuk orvosi módon, s amikor a kisbabát kivettük császármetszéssel, utána határoztuk meg az agyhalált. Jogi értelemben az édesanya csak ezután halt meg. Tehát nem egy halott test hordta ki a kisbabát, hanem elhúztuk a halál jogi megállapításának az idejét a kisbaba világra jöttéig.”
Dübörög, verdesi tudatomat a számadat: évente harminchatezer abortusz, harminchatezer halál. Miközben látom itt a klinikán ennek a sok-sok, kiváló tudású gyógyító embernek az akarását, reményét, hogy az élet, igen, az élet…!
„Rendkívül megható volt, ahogyan a társadalom reagált erre az esetre. Megtapasztaltuk, mennyire jók az emberek. Milyen mélyen átérezte mindenki.” Ugyanakkor döbbenten hallgatom: valaki föltette a kérdést, mennyibe került a kilencvenkét nap az adófizetők pénzéből? Fülesdi professzor visszakérdezett: mennyit ér egy ember vagy öt ember élete? Mert az anya nemcsak gyermekének adott életet, hanem a magzat világrahozatala után transzplantáció útján még másik négy embernek is.
„Rendkívüli lelkierőt tanúsított a család” – vallják a gyógyítók. A kilencvenkét nap alatt szoros kapcsolat alakult ki az apával és a nagyszülőkkel. A lélek természete ilyen: nemessé növekedik a drámában.
Amióta a debreceni „csoda” – ahogyan a sajtó minősítette – nyilvánosságra került, az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban és Kanadában fordult elő hasonló eset. „Az ottani intézetek megkerestek minket és konzultáltak velünk – mondja a professzor. – Az olasz eset kissé más: az édesanyát fejbe lőtték, nem vált agyhalottá, ezért kezelését, miután megszületett a gyermek, tovább folytatták. Most azt várják, hogy a koponyasérülés után magához térjen. A leginkább megrendítő számunkra a közelmúltbeli texasi eset volt. Az agyhalott édesanyában a tizennégy hetes magzatot a texasi kórház a törvények szerint meg akarta tartani, de a család ragaszkodott a lélegeztetőgép kikapcsolásához – s ez a magzat fulladásos halálát okozta az anyaméhben. A harmadik esetről éppen tegnap kaptunk hírt. Kanadából kérték a segítségünket. Az agyvérzés után agy halott édesanya huszonkét hetes várandós, s az apuka ragaszkodik a fiúgyermek világrajöveteléhez. Az ottani orvosok kérték, osszuk meg velük tapasztalatainkat, hogyan lehet a legnehezebb utolsó időszakot szakmailag jól átvészelni.”
Amikor a magzatot már nem lehetett tovább benn tartani az édesanyában, Fülesdi professzorék értesítették János atyát, mikorra tűzték ki a császármetszést. „Abban az órában a helybeli imacsoporttal – mintegy húszan – a templomba vonultunk, mondja János atya, s addig imádkoztunk – és persze utána és azóta is a hálaadás hangján –, amíg a docens asszony MMS-ben el nem küldte nekünk a világra jött gyermek képét, s szóban is meg nem erősítette ezt. Akkor jegyeztem le: megszületett kilenc óra harminc perckor. Deo gratias, dicsőség Istennek, köszönjük, Sándor bácsi.” Az édesanyát augusztus 8-án temették el. Azóta is imádkoznak érte, a gyermekért, a családért. Téglásy Imre, az életvédő Alfa Szövetség elnöke a múlt év végén átnyújtotta az orvoscsoportnak az EMESE-emlékérmet. „Professzor úrék úgy gondolták, az emberi erőfeszítés mellett nagyobb volt az isteni közbenjárás, s az emlékérmet az imádkozó közösségnek, az egyházközségnek adták tovább.”
Egy korábbi újságcikkből idézem: „Jogunk van-e a természet ellenében egy emberi lényt előre megtervezetten arra ítélni, hogy anya nélkül jöjjön a világra, s így élje le az életét… akkor követnénk el bűnt, ha nem tennénk meg ezért mindent.”
„A szülész kolléga nyilatkozta ezt, aki mindvégig teljes odaadással támogatta az életet – a benne támadt kétségek ellenére is. A kétséget az jelentette számára: etikus-e, ha édesanya nélkül nő fel a gyermek? Ahogy haladt az idő, érezni lehetett, egyre inkább oldódnak dilemmái.”
Az idegsebészeti intenzív osztályon régóta együtt dolgozó, ökumenikus csapat működik: katolikus, református, Jehova tanúja egyaránt megtalálható közöttük. S mindannyian – világnézettől, vallási meggyőződéstől függetlenül – közös nevező alapján adták szakmai tudásuk és emberi magatartásuk legjavát.
A beszélgetés időközben – óhatatlanul, ám természetesen – további témára terelődik. „Az orvosetikában forrongó kérdés – magyarázza a professzor –, s nem véletlen, hogy a mostani eset után ismét fellángolt az eutanáziával kapcsolatos törvényi szabályozás szükségessége. Néhány politikus megkérdezte tőlem: szabad volt-e megtartani ezt a gyereket? Én erre csak azt válaszolhattam: a társadalomnak meg kell vitatnia bizonyos erkölcsi kérdéseket, de mi voltunk ott, abban a helyzetben, és saját lelkiismeretünk, saját emberségünk szerint kellett meghoznunk a döntést. Magam azt vallom: végső soron nem mi döntünk az élet felől. Az életet úgyis megoldja Valaki helyettünk, mi, orvosok arra esküdtünk, hogy ameddig tudjuk, támogatjuk az életet és csökkentjük a szenvedést.”
Merem, sőt akarom kimondani: az igazán nagy formátumú személyiségek hívő emberek, nem burkolódznak be az anyag tiszteletre méltó, ám mégiscsak részszerűségébe. Az anyag is akkor emelkedik fel a maga valóságának szintjére, ha az isteni teljességben szemléljük. S akkor még inkább szeretni és becsülni tudjuk. Fülesdi professzor egész lénye, szakmai elhivatottsága ezt a természetes természetfölöttiséget közvetíti. Tudom, Debrecenben mások is így vannak ezzel.
És megint csak a zakatoló harminchatezres szám… ugyan, dehogyis szám, életek sokasága! Elvetélt városnyi Magyarország.
„Ha netán törvény születne nálunk is az aktív eutanáziáról, mint Hollandiában, ami remélem, nem következik be – magyarázza a professzor –, akkor még mindig ott vannak az orvosok, s hiába kéri valaki az aktív eutanáziát, ha az orvos – lelkiismereti parancsa szerint – nem hajlandó végrehajtani azt.”
Persze más kérdés a passzív eutanázia. „Nehéz meghatározni ennek a határát. Amikor látom, hogy nem tudok segíteni, a fájdalmat és a szenvedést akkor is csökkentenem kell.”
Fülesdi professzorék – s nem tévedek, ha többes számot használok – keresztény orvosokként minden esetben igyekeznek az abortusszal szemben az élet mellett érvelni. „Intézetvezető vagyok, nálunk sok hölgykolléga dolgozik. A várandós munkatársak általában szorongva közlik állapotukat a főnökükkel, mert ez azt jelenti, hogy egy időre kiesnek a munkából. Hozzám nem ilyen érzéssel jönnek be a munkatársaim, hanem boldogan újságolják, mert tudják, örömmel fogadom, ha valaki várandós. Mindenkinek azt szoktam mondani: ennél fontosabb dolga nincs feleségként, a betegeket majd mások ellátják, amíg ő otthon van a kicsinyével.”
Az élet kezdetét többféle időponttól számítják. Mikortól ember az ember? A keresztény gondolkodás szerint a fogamzás pillanatától. „Meg kell nézni ultrahangon egy hat-nyolc hetes kisbabát. Már mindene megvan, attól kezdve már csak növekedik, aranyos kis tappancs a lába. Amikor az életéről vagy a haláláról döntenek, ő már kész gyerek. Nem is tudom elképzelni, hogyan lehet másként gondolkodni egy magzatról, mint emberről.”
A kisgyereket az intenzív osztályon az orvosok és a nővérek nevén szólították, beszéltek hozzá – az édesanya helyett, aki ezt már nem tehette meg.
„Mindvégig egy valóságos személyhez kötődtünk. Alig vártuk, hogy meglássuk. Mindennap néztük az ultrahangos felvételeken, amint mozog a keze és a lába…”
És elérkezett a nap, az a bizonyos kilencvenedik. Amikor kivették. Molnár Csilla így emlékezik: „Végül a baba jelzett. Olyan élénken mozgott, rugdosta az édesanya hasi ereit, hogy ingataggá vált az anya vérnyomása – végül is a gyermek döntötte el, hogy most már meg kell születnie. De az utolsó időkben a feszültség! Istenem, a család elveszítette az anyukát, s ha netán a baba nem sír fel, vagy nem lesz egészséges?! Igen nagy lelki terhet jelentett ez… Aztán – hála a Jóistennek – minden rendben alakult. Fantasztikus pillanat volt.” Tele a műtő, a docens asszony az anya fejénél állt, a műtő üvegablakán túl legalább ötvenen nézték-várták… s amikor a szülész kiemelte, mindenki zokogott, mosolygott, tapsolt… Az orvos egy mozdulattal fölemelte, felmutatta: íme, az élet!
Fotó: Egyetem és Cser István
