Marten van Valckenborch: Bábel tornya (1600 körül)
A kommunikáció mára önálló tudománnyá vált, számos modell létezik a beszélő és a hallgató viszonyának, helyzetének, egymásra hatásának vizsgálatára. E modellek közös eleme, hogy mindegyik elsősorban az információ átadására törekszik. A rituális kommunikáció középpontjában azonban az egyesülés, a közösség áll. Ez adja az alapját annak az erőszakmentes kommunikációnak, amelyben a nyelv nem a hatalmi harcok terepe, nem a manipuláció eszköze, hanem lehetőség az egymáshoz kapcsolódásra.
Nyolcadikosaimnak a vitát tanítom éppen. Érdeklődve figyelem, mit is gondolnak arról, miért lehet előrevivő vitatkozni, és mi lehet benne nehéz. Sorolják az érveket: önmagunk megismeréséhez, fölvállalásához visz közelebb, segít a gondolatainkat szavakká formálni, levezetheti a feszültségünket, ugyanakkor elszabadulhatnak az indulatok, megbánthatjuk a másikat. Megtanuljuk a vita lépéseit, érveket hozunk föl saját véleményünk mellett. Ám meghallani, mit is mond a másik, azt tapasztalom, nehézséget okoz nekik. Mert miközben a másik beszél, már arra gondolnak, mit is fognak válaszolni, aztán pedig megpróbálják saját rendszerükben elhelyezni a hallottakat. Hosszú tanulási folyamat, ahogy lépésről lépésre képessé válnak a másik nézőpontjából is látni a problémát.
Christlin Rajendram, Srí Lanka-i jezsuita szerzetest hallgattam a hétvégén. Arról beszélt, hogy az erőszakmentes kommunikáció azt jelenti: csakis a saját magam, a másik ember és Isten felé való egyre mélyebb megnyílásban, önátadásban, jelenlétben teljesedik ki az életünk. Ez jelenti azt, hogy nem erőszakolom meg, nem hajlítom magam felé – nem manipulálom – a valóságot, hanem épp ellenkezőleg: én nyílok meg előtte. Elfogadom azt, ami van.
Mert mintha minden félreértésünk abból fakadna, hogy nem akarjuk, vagy nem tudjuk odaadni magunkat annak a pünkösdi Léleknek, aki talán éppen abban segíthet nekünk, hogy képessé váljunk az egyesülésre önmagunkkal, a másikkal és Istennel, hogy egy nyelven beszéljünk.
