Felénk forduló arcod

Zarándokként, mégis hitetlenül
néztem egykor szobrod, Istenanya,
vakká tett ostoba önhittségem,
Te mégis oltalmaztál, Mária.
 
Hányszor tapasztaltam kegyelmedet!
Figyeltél ránk sok nehéz éven át,
megfogtad a gyerekeink kezét,
harangszóval töltötted a szobát.
Kerestél, bárha nem kerestelek,
hívtál, hiába nem hallottalak,
s mikor végre Jézushoz vitt utam,
kinyitottad a kapuszárnyakat.
 
Azóta hányszor ostromoltalak,
reménytelen sírtam lábad előtt,
a fényed átjárt, megerősített,
megnyugtatta a kétségbeesőt.
Add, hogy ne csak a bajban hívjalak!
A hálámat is érezd: Köszönöm,
hogy bárhonnan hazatérhetek hozzád,
elhozhatom fájdalmam, örömöm.