Felemelő feladat igazat szólni és igazként élni
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézisben a tízparancsolat nyolcadik „szavával” foglalkozunk: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!”
Ez a parancs – mondja a katekizmus – „tiltja személyes kapcsolatainkban az igazság elferdítését” (A Katolikus Egyház katekizmusa 2464). Súlyos dolog nem igaz módon kommunikálni, mert az meggátolja a kapcsolatokat, végeredményben meggátolja a szeretetet. Ahol hazugság van, ott nincs szeretet, ott nem lehet szeretet. Amikor személyek közötti kommunikációról beszélünk, nemcsak a szavakra, hanem a mozdulatokra, a viselkedésmódokra, sőt a hallgatásra és a jelenlét hiányára is gondolunk. Az ember mind­azzal beszél, ami ő, és amit tesz. Mindannyian kommunikációban vagyunk egymással, mégpedig szüntelenül. Mind­annyian kommunikálva élünk, állandóan az igaz­ság és hazugság között egyensúlyozunk.
De mit jelent igazat szólni? Vajon azt jelenti, hogy őszinték vagyunk? Vagy azt, hogy pontosak? Valójában ez nem elég, mert őszintén is lehetünk tévedésben, vagy pontosak lehetünk a részletekben úgy, hogy nem érintjük az egésznek az értelmét. Előfordul, hogy azzal igazoljuk magunkat: „De hát én csak azt mondtam, amit magamban éreztem”. Igen, csakhogy feltétlen érvényűvé tetted saját látásmódodat! Vagy azt mondjuk: „Én csak az igazságot mondtam!” Lehet, csakhogy személyes vagy bizalmas tényeket hoztál nyilvánosságra! Mennyire rombolják a közösséget a pletykák, a rosszkor és tapintatlanul tett megjegyzések. Sőt, a pletyka öl, ezt Jakab apostol jelentette ki levelében. A pletykafészkek megölik az embert, megölnek másokat, mert a nyelv ugyanúgy öl, mint a kés. Vigyázzatok! A pletykagép voltaképpen terrorista, mert nyelvével eldob egy bombát, aztán továbbsétál, mintha mi sem történt volna, csakhogy amit mond, az eldobott bomba lerombolja mások jó hírét. Ne felejtsétek el: aki pletykál, az öl!
De most akkor nézzük: mi az igazság? Ezt a kérdést teszi fel Pilátus, épp akkor, amikor az előtte álló Jézus a nyolcadik parancs szerint cselekszik (Jn 18,38). Ez a mondat ugyan­is: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” a bíráskodás nyelvezetéhez tartozik. Az evangéliumok Jézus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának elbeszélésében érik el csúcspontjukat, s ez nem más, mint egy bírósági eljárásnak, az ítélet végrehajtásának és egy nem sejtett következménynek az elbeszélése.
Pilátus kérdésére Jézus így válaszol: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (Jn 18,37). Ezt a „tanúságot” pedig Jézus a szenvedésével és a halálával fogja tenni. Márk evangélista beszámol arról, hogy „amikor a százados, aki szemben állt vele, látta, hogyan lehelte ki a lelkét, kijelentette: »Ez az ember valóban Isten Fia volt« (Mk 15,39). Igen, mert koherens volt: halálának módjával Jézus kinyilvánítja az Atyát, az ő irgalmas és hűséges szeretetét.
Teljes megvalósulását az igazság Jézus személyében találja meg (Jn 14,6), abban a módban, ahogyan ő élt és meghalt, ez pedig az ő Atyával való kapcsolatának a gyümölcse. Ezt az istengyermeki létezést ő, a feltámadott nekünk is odaajándékozza a Szentlélek elküldése által, aki az igazság Lelke, aki tanúskodik szívünkben arról, hogy Atyánk az Isten (Róm 8,16). Min­den emberi aktusban az ember vallja vagy tagadja ezt az igazságot. A leghétköznapibb helyzetektől a legkomolyabb döntésekig. Mindig ugyanaz a logika érvényesül: az, amit szüleink és nagyszüleink tanítanak nekünk, amikor azt mondják, hogy ne hazudjunk.
Tegyük fel magunknak a kérdést: milyen igazságról tanúskodnak nekünk, keresztényeknek a tetteink, a szavaink, a döntéseink? Mindenki megkérdezheti magától: én az igazság tanúja vagyok, vagy pedig kisebb-nagyobb mértékben igaznak tettetett hazudozó? Mindnyájan kérdezzük meg maguktól! Mi, keresztények nem vagyunk rendkívüli emberek. Mégis a mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki jó, nem csap be bennünket, és szívünkbe önti a testvéreink iránt érzett szeretetet. Ezt az igazságot nem hangzatos szavakkal valljuk meg, hanem inkább a létmódunkkal, az életmódunkkal, és minden cselekedetünk árulkodik róla (Jak 2,18). Ez a férfi igaz férfi, ez a nő igaz nő: hiszen látszik. De miből, ha ki sem nyitja a száját? Abból, hogy igaz emberként viselkedik. Igazat beszél, igazat cselekszik. Szép életmód ez számunkra! Az igazság az Istennek, az ő atyai arcának csodálatos feltárulása, az ő határtalan szeretete! Ez az igazság összhangban áll az emberi ésszel, de végtelenül meg is haladja azt, mert ez egy földre szállt, a megfeszített és feltámadt Krisztusban megtestesült ajándék; láthatóvá válik annak, aki hozzá tartozik, és megmutatja neki önnön viselkedésformáit. Nem tanúskodni hamisan azt jelenti, hogy Isten gyermekeiként élünk, ő pedig soha, de soha nem hazudtolja meg önmagát, sosem hazudik; tehát Isten gyermekeiként élünk, engedjük áttetszeni a nagy igazságot minden cselekedetünkön: hogy tudniillik Isten Atya, és bízhatunk benne! Én bízok Istenben: ez a nagy igaz­ság! Az Istenbe vetett bizalmunkból – aki Atya, aki szeret engem, szeret minket – születik meg az én igazságom, és az, hogy igaz és ne hazug legyek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..