Felelősségünk tudatában

Karl Rahner mának is szóló üzenete – Negyed évszázada egy maroknyi ember – ahogyan Karl Rahner jezsuita nevezte a hatvan, nagyobbrészt külföldi résztvevőt – Budapesten három napig „párbeszédet” folytatott az ember felelősségéről. Nem volt kétséges, hogy mint minden a már „puhulni” kezdő diktatúrában, ez az MTA Filozófiai Intézete és a Nemzetközi Békekutató Központ által rendezett szűk körű eszmecsere is bizonyos propagandacélokat szolgált, anélkül, hogy a szélesebb közvélemény akárcsak fogalmat alkothatott volna az ott elhangzottakról. A szovjet és magyar úgynevezett marxista előadók felvonultatása azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a „proletárdiktatúra” számára a kereszténység immár nem állambiztonsági, rendőri kérdés – ami volt és maradt mindvégig – , hanem eszmei párbeszédben, közös felelősségtudattal az együttműködés keresése. Igyekeztek szalonképessé tenni a már régen kompromittált marxizmust. Jellemző volt Lukács József hangütése a találkozó elején: „Az emberiség jövője nem független a két nagy szellemi irány, a kereszténység és a marxizmus képviselőinek erőfeszítéseitől.”

A meghívott nyugat-európai gondolkodók élén szólalt fel a zsinati teológia „nagy öregje”, a nyolcvanesztendős és egy hónap múlva elhunyt Karl Rahner jezsuita hittudós. Szavai felülemelkedtek minden politikai és ideológiai szűklátókörűségen. Az igazi párbeszédről, a reális humanizmusról beszélt, máig ható érvénnyel. „Miért és milyen célból jöttünk itt össze?” – tette fel a kérdést. Majd jóhiszeműen megfogalmazta: „A különböző tudományokat művelő tudósok, akiknek szilárd meggyőződésük van a párbeszédben, miközben kifejtik meggyőződésüket, odahallgatni is tudnak mások véleményére, és képesek arra, hogy az így kapott információk alapján eddigi meggyőződésüket differenciáltabban lássák és módosítsák is.

Ez a párbeszéd a mai emberiségnek olyan helyzetében zajlik, amely a maga egészében veszélyeztetett a Föld túlnépesedése, a természetes erőforrások végessége, az ökológiai válság és végül a fegyverkezés miatt. Az emberiség e globális és totális válsághelyzetén úrrá kell lennünk.” 1984-ben időszerű üzenet volt – és huszonöt évvel később is az – a szükséges erkölcsi alapelvek felsorolása: „Szabad, történelemben élő lények vagyunk, akiknek felelősségük van. Mindenkinek késznek kell lennie arra, hogy a másik számára alapvető szabadságot, szabad teret engedjen. A tolerancia szabály és elfogadott kötelesség. Sok mindent, ami közösen érint minket, nyílt párbeszédben kell megtárgyalnunk anélkül, hogy saját akaratunkat a másikra kényszerítenénk. El kell ismernünk – folytatta Rahner – hogy a világnézeti különbségek egy reális humanizmus közös alapelveit is veszélyeztetik. Ám e nehézségek ellenére sem engedhető meg, hogy a reális humanizmust illúziónak tartsuk. Mindig lehetséges, hogy a másik oldal tiltakozása alkalmul szolgál saját értelmezésünk elméleti és gyakorlati felülvizsgálatára, anélkül, hogy azt egészében feladnánk.”Karl Rahner ezt a budapesti fórumot is arra használta fel, hogy az egyház tavaszát jelentő II. vatikáni zsinat szellemében hirdesse a párbeszéd, a keresztény szabadság üzenetét.