A művészi teremtés csodája – Takács Klára tudja, ez a csoda az ember által nagyon is megszenvedett, megküzdött, erkölcsi-érzelmi akaratával hitelesített szépség, amely nem nélkülözheti az értelmezés pontosságát sem. A művész – az énekes – személyiségének olyanná kell lennie, Isten adta tehetségével és a maga odaadottságával, hogy megszülethessék a csoda: íme, az ember! Íme, ez is az ember. Micsoda nagyságra született, a teljesség ölelésére…
A közönség előtt meghajtott fej erről a tudásról tanúskodik, amellyel a pillanatnyi, a törékeny, a gyarló emberi valóság fölemelkedik a művészi hit által a világot magával ragadó világfelettiségbe. Az éneklés imává egyszerűsödik és nemesedik.
Ezért tapsol a közönség még mindig – mert megérzett ebből valamit. A művésznő, Takács Klára operaénekes, a médium pedig ott áll, a Teremtő eszközeként, az igazán nagy előadó egyéniségek szerénységével és mindig visszatérő kérdésével: vajon sikerült-e ezen az estén megteremtenie, amire hivatott? Minden hangért felelősséget éreztem, vallja a művésznő.
Az igazi érték kiküzdi elismerését. Takács Klárát régóta nem hallja a hazai közönség. A kisszerűségből táplálkozó méltatlan vezetői magatartás az 1980-as évek végén megtagadta tőle az Operaház színpadát. Az emlékezetben, a lemezfelvételeken azonban tovább él ez a különleges, ritka művészi teljesítmény, amelyet az idei évben méltán ismertek el Kossuth-díjjal.
A budai Vár sok száz éves épületei sorakoznak egymás mellett. A város közepén, mégis mintha abból kiszakadva, fölötte lélegzene itt az élet. Sorsok, történelmi tapasztalatok megnyugodva támaszkodnak egymásnak – a tényekről az emléktáblák tanúskodnak. Megannyi gyötrelem, hadakozás, kín és öröm mára szelídséggé kövesedett. Az utca elején, az egyik ház falán a márványtábla arról ad hírt: itt élt évtizedekig báró Lukács Miklós, az Operaház karmestere, egy időben igazgatója. S néhány házzal odébb középkori, boltíves bejárat vezet föl Szekeres Ferenc és Takács Klára művészházaspár első emeleti lakásába – ahol ma már csak Klára asszony él. Szekeres Ferenc karnagy, a Budapesti Madrigálkórus alapítója és fél évszázadon át, annak megszűnéséig vezetője néhány éve távozott közülünk.
A tárgyak összenéznek: barokk-rokokó aranyvonalakhoz egy-egy biedermeier ív simul. Amott keleti kézi szőttes, az ablak mellett a zongora: a vastag falakon át nem szűrődik be a kinti zaj. Takács Klára alakja kibontakozik a lakást és a folyosót körbeölelő növény zöld gazdagságból: tekintetében vendégfogadó meghittség. Helyet foglalunk a nappaliban. Minden kiegyensúlyozott, harmonikus, gesztusai kedvesek.
„Azt mondják rólam, különösen gondolkodom és fogalmazok, ami talán nem jelent mást, mint hogy egyszerűen, a mélységeikből szeretem előásni a gondolatokat. Ennek következtében olykor bölcseletinek ható érvelésbe és beszélgetésbe »keveredem«. Ugyanakkor nem szeretek túl sokat »moralizálni «, amikor az érvelés már önmagába tér vissza.”
A kivételes művészi pálya egy kis somogyi faluból, Lengyeltótiból indult. Aztán folytatódott Kaposvárott, a zeneiskolában, majd a pécsi zeneművészeti főiskolán. A Zeneakadémia ének tanszakán végzett, utána az operaénekesi szak következett. 1973 és 1989 között a Magyar Állami Operaház vezető mezzoszopránja volt. Egymás után érkeztek – a Madrigálkórussal, majd egyéni meghívásra – a fellépések a legismertebb opera- és koncertszínpadokon, Amerikától Japánon át számos helyen. Híres szerepei: Adalgisa, Carmen, Eboli, Judit, Dorabella, Cherubin, Octavian, Hamupipőke, Charlotte. Fellépett a világ negyvenöt nagyvárosában, többek között a Metropolitannel az Egyesült Államokban, a Royal Festival Hallban, a Carnegie Hallban, a bécsi Staatsoperben, Tokióban, a velencei La Fenicében, a Buenos Aires-i Teatro Colónban és a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Opera, oratórium, dallemezei közül nyolc nemzetközi nagydíjat kapott.
„Mi is az éneklés, a hang titka, miben keresendő a zenélés lényege? Nem is tudom… a hangi tehetség elsősorban adottság. A hangot nem lehet megtanulni. Lehet képezni, de hogy valaki profi módon használja, ahhoz adottság kell. Ezzel az adottsággal – és ez egyre nyilvánvalóbbá vált, amint növekedtem – vitathatatlanul rendelkeztem. De hozzájárul még valami, ami a legfontosabb, s egész énekesi pályafutásomat jellemezte és végigkísérte, mint minden énekesét. Az énekhangnak, amióta világ a világ, amióta az emberek hangokat adnak ki a torkukon, a hangszín adja meg a varázsát.”
Ez a mezzoszoprán hang különleges belső telítettséget és árnyalatot hordoz. Egyszerre szólal meg benne mély drámaiság és tisztaság.
„Ahhoz, hogy megszülessen a sajátos hangszín, a születési adottságnak és az ember lelkének varázslatos, soha nem szabályozható, öntörvényű és mindig másként előbukkanó megnyilvánulása kell hogy találkozzon éneklés közben. Akár a zene, akár a szöveg váltja ki ezt a hatást, olyan szédületes élményt ad, amelyet egy hang önmagában nem képes produkálni, illetve az önmagában szép hangot utolérhetetlen szépséggel ruházza fel.
Egész életemben ennek bűvöletében éltem, ennek titkát és megvalósítását kutattam. Mindig azokat az embereket hallgattam meg, akiknél e kettőből összeadódott valami – vagy ha csak az egyik volt meg, akkor is oda kellett figyelnem rá, mert biztos lehettem abban, hogy valami különöset, valami rendkívül szépet hallok, amitől elvarázsolódom. Mert végül is azért hallgatunk zenét, hogy részeseivé váljunk ennek a varázslatnak, s általa szebb és jobb legyen a szellemünk, a lelkünk, az életünk.
Isten adományának tekintem, hogy mindig tisztességesen szembe tudtam és mertem nézni magammal. Nem kísérleteztem, azonnal tudtam, mely szerepeket kell visszautasítanom, mert nem felelnek meg hangi, illetve emberi kvalitásaimnak.”
Kácsik Jenő harsonaművész így emlékezett: „Kobayashi Ken-Ichiro könnyezett, amikor Klári énekelt. Csodálatos, ahogyan szólt a hangja. Így nem énekel senki, erre így senki nem képes. Személyisége is csodás. Nagy megtiszteltetés, hogy dolgozhattam vele.”
Egy 1974-es fellépés emléke – Gluck Orpheusz és Euridike – így maradt meg: „Az est főhőse – és nem csak a szereposztás szerint – a fiatal, szép hangú alt énekesnő, Takács Klára volt. Póztalanul, természetes egyszerűséggel életre keltett Orpheuszával az egész darab folyamán együtt tudtunk érezni. Muzikálisan megformált, hangilag tökéletesen megoldott és őszinte átéléssel előadott második felvonásbeli siratóéneke pedig az előadás legszebb pillanataival ajándékozta meg a hallgatót.”
Eördögh Kristóf, a luzerni operaház volt basszistája így jellemzi a művésznőt: „Takács Klára évtizedekkel megelőzte a korát. Csodálatos hang és művészet. Hihetetlen mélységei és Sutherland éneklésére emlékeztető megoldásai vannak. Nem énekeli a szerepet, hanem azzá is válik. Ugyanakkor hiányzik belőle a magamutogatás. Cecilia Bartoli-szintet képvisel. A Verdi-dalokban minden erénye benne van. Világklasszis.”
Az Ocells előadása kapcsán ezt írta az egyik tekintélyes nemzetközi szaklap: „Amikor az alt énekesnő, Takács Klára elénekelte a madarak éneke első hangjait, fékezhetetlen bravó tört ki… Az énekesnő csodálatos hangja, letisztult technikája, tévedhetetlen ízlése a közönség valamennyi tagját rabul ejtette. Csoda volt ez, mert olyan mély lélekkel énekelt, mintha »mise« lenne.”
Takács Klára kitekint az ablakon. Bár nem látszik oda, mindketten tudjuk, nem messze magasodik a Nagyboldogasszony-templom tornya.
„Amikor elmegyek az Isten háza csöndjébe, más emberként jövök el onnan. Nem tudom megmondani, pontosan mi idézi ezt elő, az imádságban megnyilvánuló koncentráció vagy a liturgia, amely mindig ugyanúgy ismétlődik, legfeljebb a prédikációk különböznek az egyik, illetve a másik helyen. Mégis, mennyi lelki békét nyújt egy óra nyugalom. Talán a szertartások állandósága is hozzájárul a békességnek és a szeretetnek ehhez a kitárulkozásához.”
Fotó: Operaház archívum
