Az idei egerszalóki ifjúsági találkozón Magyar Balázs addiktológus pszichiáter tartotta az egyik előadást, amelyben a hivatásról, küldetésről, karbantartásukról és buktatóikról beszélt. A manapság oly sokszor emlegetett – de közelebbről ritkán vizsgált – jelenség mélyét igyekezett feltárni: olyan korban élünk, amikor az elköteleződés iránti vágy szinte megszűnt. De nemcsak az életre szóló döntések visszaszorulását hozta szóba (hányszor halljuk, mire nem képesek „ezek a mai fiatalok”), hanem az elköteleződésben megjelenő bizonytalanságot is, annak félelmetes tapasztalatát, hogy hajdan önként vállalt életformánkban már nem érezzük otthon magunkat – s ez egyetlen hivatás képviselőit sem kerüli el. Nem érdemes könnyen elfeledni II. János Pál szavát: maga az ember van válságban – bármilyen irányba tereli is az életét. Csakugyan gyakori, mondhatni mindennapos az elköteleződés félelme vagy megrogyása: akár udvarol, akár jegyben jár vagy házasságban él valaki, papnak-szerzetesnek készül, vagy már fogadalmakkal, esküvel döntött egy életforma kizárólagossága mellett.
Alapvető emberi vágyunk a megértés éhsége, amely különösen sürgető egzisztenciális szükséggé alakul, ha életünk választott útján elakadunk, megtorpanunk. Magyar Balázs a világunkat átjáró elbizonytalanodások hátterében a következő fő okokat azonosítja: az önbizalom hiányát, az önértékelés zavarát („túl sok a nyafogó férfi és az agresszív nő”); hitünk bizonytalanságait; a szerepzavarokat és az alázat eltűnését; a világunkra (a családra, az iskolára és a nemzetre egyként) jellemző általános bizalmatlanságot, amely az önnön bizonytalanságok kivetítéséből származik, s végső soron az egészséges önszeretet hiányából. Ritkán hallott szempontot is említ a szakember: napjainkban a kapcsolatok már nem hármas, hanem kettős szerződések – Istent rendre kihagyják belőlük, s ez aztán meglehetősen ingoványos alapra helyezi őket. A házassági elköteleződés gyengülését nyilván befolyásolja az a tény is, hogy ma már nem szégyen elválni. Már-már elhiteti velünk a világ, hogy e „végső megoldás” is szinte „örökletes” dolog, így aztán nem is érdemes küzdeni ellene. Pedig – figyelmeztet a szakember – energiát kell fordítanunk a morális problémákra is, s az éltető megoldások érdekében megküzdési technikáink egész sorát mozgósíthatjuk, a humortól egészen a pszichoterápiáig. A párkapcsolat kezeletlen válságairól is kevés értő szó esik napjainkban, akárcsak az elköteleződést megrendítő szerelemről, amelynek természetes emberi valósága mindenkit elérhet: papokat, szerzeteseket, házasokat egyaránt. Szomorú valóság, hogy e sokszor nagyon nehéz helyzetek kezelése helyett csakhamar szakításra kerül sor – az addigi elköteleződés feladására. Nem kibeszélésre, hanem megbeszélésre, „átbeszélésre”, feldolgozásra volna szükség e göröngyös téren is – nem utolsósorban szakemberek segítségével.
Az életutakat feltörő félelmek gyökerét keresve Magyar Balázs a korunkra oly jellemző, szociológusok-pszichológusok által már régóta jelzett (szó szerinti vagy átvitt értelmű) apátlanságunk következményeit sorolja: az újabb nemzedékekből mindjobban hiányzik a szívósság, a türelem, a jó munka szeretete, a hűség, a szorgalom. Anyátlan kultúránk is sok mindenért felelős: a gyengédség, a gondoskodás, a kísérés, a vendéglátás, az együtt szenvedés, a vigasztalás, a gyógyítás, a megerősítés értékei mára kiszorultak az életünkből. Hit helyett számos kortársunkra csak a program- és szereplésfaló vallásfüggés jellemző, amikor már „nem szeretek, hanem fogyasztok”. Az ilyen ember rendszerint elbújik szent könyveivel, „rágcsálja” őket, de azok nem táplálják: nem az istenkapcsolata mélyül, hanem az emberek és közte lévő szakadék. Lehet, hogy minden szent életét ismeri, és egyre több lelkigyakorlaton vesz részt, de a közösség valami miatt nem állhatja. Valójában nem az egyházban él, hanem „szolgáltatást fizet elő”. Spiritualitás helyett korunkat amúgy is nemegyszer a vallási ínyenckedés jellemzi: sokszor a zarándoklatok is csak olyanok, mint a sportteljesítmények.
A bajok feltárását, a diagnózist követheti a megfelelő terápia, amint az orvoslásban, úgy az elköteleződések mentén alakuló életünk ösvényein, kereszteződésein is. Bénító, a legtöbbször mélyen rejtett, „csak” hatásukon keresztül felismert félelmeink gyógyításának legemberibb és legeredetibb eszköze ma is a közösség valósága – hívja fel a figyelmünket Magyar Balázs –, amely a legtöbb mai ember életéből hiányzik. A szentségek megerősítő voltához, az egyház gyógyító küldetéséhez is vissza kellene találnunk, hogy egészségesebbé váljunk, a szó legteljesebb értelmében. A gyógyulás sok esetben az elvesztett szabadság visszaszerzését jelenti: legtöbbször elhallgatott függőségeink, kényszereink és megkötözöttségeink tudatos és kitartó felszámolását. Mindezekhez nemegyszer a terápiás segítség jelentheti a legeredményesebb utat, amelytől még napjainkban is sokan elfordulnak. Például egyházi körökben sok előítélet él ezzel kapcsolatban. Pedig éppen „a mi utcánkban” lehetne a legvilágosabb, hogy még csak nem is magánügyről van szó, hiszen a személyiséget romboló betegségek a szétesett embereken keresztül szétesett közösségekhez vezetnek.
Egészség és betegség témájáról szólva Magyar Balázs hozzáteszi: Nincs teljesen egészséges ember, de létezik sugárzó egyensúly. Erre kellene törekednünk, józanul: hiszen az egészség nagy érték, nem ronthatjuk, például káros szenvedélyekkel – „a Lélek templomára senkinek sincs bontási engedélye” –, ugyanakkor a váratlan betegségek elfogadása a személyiség érésének is eszköze lehet. A keresztény embereknek (újra) meg kellene tanulniuk az egészség és a betegség misztikáját: épp nekünk nem volna szabad egysíkúan szemlélni az ember egészét érintő valóságokat, válságokat. Nehéz idők során az alapvető kérdés az lehet: miben segít a betegségem, hiszen az nem elrontottság, szétesettség, halál, „csak” az ezekre utaló jel. Megállít, érzékennyé tesz, elgondolkoztat, kibékít, felkészít, bemutat önmagunknak… – vagy nem, ha nem jól élünk vele. Nagyon fontos volna tudatosítanunk magunkban, hogy a betegségek – de ugyanúgy a krízisek, életünk, elköteleződésünk megrengései is – Isten kegyelmének „műhelyei”, akárcsak a saját otthonunk.
