E sorok írójának, egykori ferences diáknak is befolyásolták sorsát a filmben elhangzó történetek. Alkalmas lenne a pillanat az érzelmi elragadtatásra. Mégis, a beszélgetés moderátoraként arra kértem az atyákat, inkább arról nyilatkozzanak, hogyan élték meg – szerzetes papként, tanárként, igazgatóként – az említett időket. Természetesen nem kerülhettük meg a filmet. Vajon milyen céllal készült el az alkotás?
Borián Tibor atya elmondta, rendtársaival többször beszélgettek a filmről. „Egyöntetűen az volt a véleményünk, hogy azt a sajnálatos véleményt igyekszik erősíteni, miszerint inkább a beszervezettek, s nem a beszervezők voltak a bűnösök. A filmből is kitűnik, valóban voltak közöttünk karaktergyönge emberek. Mi nem őket akarjuk újra „tetemre hívni”, hanem inkább azt szeretnénk, ha tisztán látnánk, kik és miért működtették ezt a szörnyű rendszert. A papságot, az egyházat igyekeztek távol tartani az ifjúságtól, mert a rendszer félt a fiataloktól. Ez a félelem határozta meg minden lépésüket az ifjúsággal foglalkozó papokkal és az egyházi iskolákban tanító szerzetes papokkal szemben.”
A ferences igazgató, Reisz Pál atya szerint „a film készítője nem határozta meg pontosan, mit akar. Számomra elég keserű tanulságokkal szolgált, s bizony vártam a katarzist, abban a reményben szegődtem a film szolgálatába, hogy ez bekövetkezik. Csúful fölsültem vele, semmi jelét nem tapasztaltam a tisztulásra törekvésnek, sem a felvételkor, sem a film megtekintése után, hiszen a felvétel idején az egész műnek csak a töredékéről tájékoztattak.”
A tartótiszt elmondja, gyerekkorában pap szeretett volna lenni, de három „súlyos trauma” érte papok részéről, s így kimondatlanul is maga előtt görgette azt a magyarázatot, hogy ez vezette az egyházüldöző „foglalkozás” felé. Pál atya elmondta: a tartótiszt nem katolikus vallású, így a papok emlegetése részéről megtévesztő. „Ha tágabb összefüggésbe illesztjük a film mondandóját – folytatta Pál atya –, az elsősorban liberális fórumokon hallott szempont kerül előtérbe, amely szerint az egyház számoljon el a múltjával. S amikor az egyház múltját említik, arról essék szó, hogy mindenki sáros volt valamiképpen, a kommunista rendszer részese. A film bizonyos értelemben ezt támasztja alá, még akkor is, ha nagyon szép jelenettel fejeződik be.” Balás Béla püspök fiatalokat áldoztat. Azt mutatja, mégsem volt tökéletes az a szörnyű munka, amit a kommunisták az egyháziakkal és az egyházzal szemben végeztek. A ferences szerzetes hangsúlyozta: „A leggyarlóbb pap, a leggyarlóbb szerzetes is, aki az úgynevezett beépítésben áldozatként szerepelt, valamiképpen mégiscsak Krisztusról tett tanúságot. A legutolsó békepapok is, akiket, emlékszem, annak idején mennyire szidtunk. De a maguk módján mégiscsak Jézus Krisztus nevét hordozták és hirdették, még akkor is, ha nagyon gyarló módon, esendő bajaikkal együtt is.”
Az jut eszembe erről: visszaélni valakinek az esendőségével, s ezzel zsarolni őt? Ez a hatalom módszertanához tartozott… „Semmiféle lelkifurdalás nem ébredt ennek a szerencsétlen tartótisztnek a szívében. Emiatt nagyon csalódott voltam a film megtekintése után.”
Korzenszky Richárd atya a múlt ébrentartásában látja a film érdemét: „Nem tudom, a film készítőit milyen szándék vezérelte, de azt elérték vele, hogy beszélünk a témáról. Ha mai középiskolásoknak említem ezeket az időket, azt mondják: papa, elment az esze? Ez mind mese… Mennyire lehet múltunkat tisztázni a látottak alapján? Attól tartok, a film inkább zavart idéz elő, minthogy hozzásegítene a tisztázáshoz.” Érdekes összevetést említett Richárd atya: „A határ innenső oldalán a klerikális reakció nagyon veszélyes képviselői voltunk, Nyugaton meg sokan a kommunistákat látták bennünk, hiszen olyan gimnáziumot vezettünk, amelynek érettségijét elismerte az állam. Ezt a helyzetet nem – igen tudták értelmezni Nyugat-Európában.”
Az egyház, az iskolák helyzetét érzékletes képpel határozta meg: „Szabadok voltunk, mint a madár – a kalitkában. Ugyanakkor megpróbáltunk röpülni, s ha nem működött volna ez a nyolc katolikus egyházi iskola, ma lényegesen kevesebb meggyőződéses keresztény értelmiségivel találkoznánk Magyarországon.”
A viszonylagos szabadság adta lehetőségeket példákkal tette érzékletessé. „Hogyan léptünk túl a NOSZF (nagy októberi szocialista forradalom – az 1917-es bolsevik puccs elnevezése) megünneplésén például Tarkovszkij gyönyörű filmje, az Andrej Rubljov levetítésével. Egy szakfelügyelői jegyzőkönyv megdicsért minket: a pannonhalmi bencés gimnázium méltó ünnepségsorozattal emlékezett a Tanácsköztársaság ünnepére. Március 20-án vesperással kezdődött, majd másnap, március 21-én (az 1919-es bolsevik puccs időpontja) szentmise és ünnepség a díszteremben, ezt tantárgyi vetélkedő követte. Csak azt nem tudták, hogy március 21-e nálunk Szent Benedek atyánk ünnepe…”
Milyen állami nyomásnak voltak kitéve az atyák? – fogalmazódott meg a következő kérdés, s a válaszokból árnyalt kép bontakozott ki. Richárd atya a nyolcvanas években semmiféle szorítást nem érzett igazgatóvá kinevezésekor. Tibor atya a piaristáknál másféle tapasztalatokat szerzett, igaz, korábban, a hatvanas években. „ Amikor ki akartak nevezni igazgatóhelyettesnek, igazgatóm »álmában intést kapott«, hogy nem vagyok kellőképpen megbízható, ezért nem lehetek igazgatóhelyettes. Majd csak a nyolcvanas évek közepén, jó húsz évvel később nevezhettek ki igazgatónak. Mindig voltak »felsőbb szólások«, ki lehet a piarista gimnáziumban – és a többi egyházi gimnáziumban – vezető személy.”
„1990-ig minden év júniusában be kellett adnunk a következő év tanári listáját. Nemhogy az igazgatóról, de minden egyes pedagógusról be kellett számolnunk, s a listát engedélyeztetnünk kellett. Ám még augusztus 28-án sem tudtuk, ki taníthat vagy sem… Amikor kineveztek igazgatónak, személyemben engem sem szorongattak meg, de hogy mi játszódott le a háttérben, nem tudom” – említette Pál atya.
Szóba kerültek a diákok. Őket hogyan környékezték meg a belügyesek, a tartótisztek vagy azok emberei? Richárd atya ezzel kapcsolatban a következőket mondta: „A gyerekek közül kit, mikor és hogyan »szólítottak « meg? Elég volt egy kismotorral közlekedési szabálysértést elkövetni. A gyereket természetesen beidézték a rendőrségre, s a közlekedési osztályon az ügyintéző mellett ott volt az a bizonyos »tartótiszt«…
A nyolcvanas években – testvér – iskolai kapcsolat keretében – külföldre utaztunk a gyerekekkel. Diákjainknak a saját lakóhelyük szerinti illetékes rendőrségen kellett beadniuk az útlevélkérelmet. Néhány hét múlva behívták őket, s nem az utazás volt a téma, hanem, hogy melyik tanár mit mondott az órán. »Legális« erkölcstelen lehetősége volt ez annak, hogy a gyerekeken keresztül megszondázzák az iskola légkörét.”
Saját élményem tolakodik ide: 1967 májusában, németóráról vitték el az egyik osztálytársamat civil ruhás nyomozók. Tizenöt évesek voltunk. Majd 1970 áprilisában három napig én kerültem karanténba a kollégiumon belül, érettségi előtt két hónappal. Napokig ment a hercehurca, hogy kitiltanak-e az ország összes középiskolájából, elvisz-e a rendőrség vagy sem… S amikor a harmadik nap végén megúsztam igazgatói rovóval, életem egyik legboldogabb pillanatát éltem át.
Igazgató elődje technikájáról beszélt Pál atya: „Ha valamire azt mondták Teodóz atyának – például útlevél átadásakor –, nem szabad elmondania, azt ő nyilvánosan, többször, hangosan elhíresztelte. Biztos, hogy még aznap mindenki tudta a házban. Amikor valamelyik rendőrtiszt osztályfőnöki óra keretében »okosította« gyerekeinket (így ment ez akkoriban), sosem fogadta egyedül. Egyetlenegyszer, amikor már kezdett gyanútlanná válni – éppen a filmbeli tartótiszt, Ács Péter jött az iskolánkba –, egyedül találkozott vele. Ács Péter nekiszögezte: legyen besúgó. Teodóz atya még aznap telekürtölte a házat ezzel, rövidesen az öszszes diák tudta, miről esett szó. Ez jó technikának bizonyult.”
„Nyolc évig Kecskeméten, harmincegy évig Budapesten tanítottam – emlékezett Tibor atya. – Előfordult, hogy két-három rendtársamat év közben kitiltották az iskolából. Amikor október 23-án az egyik osztály elénekelte a Himnuszt a tízórai szünetben, negyed tizenegykor már ott volt az illetékes állami szerv… Nyilván provokáció történt.”
A diákok megkörnyékezéséről mesélte el Pál atya a következő esetet: „Nyáron az egyik másodikos gyerekünk – sok más fiatallal együtt – éjszaka meztelenül fürdött a Dunában. A rendőr igazoltatta őket, fölírta a nevüket. A többieknek nem lett gondjuk ebből, de a mi gyerekünket kinézték. Egy-két hét múlva behívták a rendőrségre, s azt mondták neki, ha ezt az erkölcstelen ügyet megtudják a papok, biztosan kirakják az iskolából. A gyereket ezzel zsarolták, többoldalas jegyzőkönyvet írattak alá a tizenhat éves fiúval, aki egyedül volt kihallgatói között…”
Ehhez az esethez tartozik: fél évvel korábban a diákok a kollégium ablakából kifütyülték az áremelés idején Esztergom főutcáján demonstratív fölvonulást tartó munkásőröket. „A fütyülők között volt egy beépített gyerek, pontosan be tudtuk »határolni«. A fürdőző gyereket azonnal a munkásőrök kifütyüléséről faggatták, kik kezdeményezték, és így tovább. Ugyancsak hozzánk járó idősebb barátjával augusztus végén fölkeresett, s elmondta: miről faggatták őt. Behívtam az édesanyját – egyedül nevelte a fiát –, tanúkat kértem a rendtagok közül, jegyzőkönyvet vettünk fel, mi történt a rendőrségen. Ezután fölkerestem Lékai László bíborost, s elmondtam neki: ha egy tizenhat éves gyereket szülő, ügyvéd nélkül így lehet vegzálni – megmondták neki, az iskolaév megkezdése után melyik napon, hány órakor, melyik presszóban találkoznak vele –, ilyen körülmények között nem lehet vállalni a felelősséget a gyerekekért. Lékai bíboros közbelépése szabadította meg végül az iskolát a már hónapok óta tartó állandó zaklatástól.”
Az igazgató atyák rendkívül érdekes – és mindenképpen tanulságos – vallomásai mindvégig azt a felfogást követték, amit a végén így foglalt össze Richárd atya: „Beleszülettem abba a »rendszerbe«. Lelkiismeret- vizsgálat kérdése, hogy megtettem- e mindazt, amit meg lehetett tenni. Hálát adok Istennek azért, mert a kalitka kereteit mégis sikerült kissé kifelé görbítenünk. Miért sikerült? Mert nem voltunk egyedül. A közösségnek – még ha külön-külön gyöngének bizonyulunk is – óriási ereje van.”
„Hálás vagyok azoknak az embereknek – folytatta Pál atya –, akik tartották a hátukat, miközben bennünket mentettek. Akiket beépítettek, ezzel is értünk dolgoztak. Ők is elismerést kell hogy kapjanak. Mert jó emberek voltak… Tanúsíthatom jóindulatukat. Ezeket az egykori áldozatokat nem szabadna újra elővenni, és meghurcolni az emléküket az ő megkérdezésük nélkül – legtöbbjük ma már nem él. Azt a mocskos feladatot, amit el kellett viselniük, úgy végezték, hogy a többiek közben viszonylag nyugodtan élhettek és taníthatták a diákokat. Növendékeink pedig tényleg annyi szabadságot élhettek meg, amennyit másutt nem kaphattak meg.”
Fotó: Cser István
