Bölcsessége nem elefántcsonttoronyból szól, s ez derűs természetességével együtt arról tanúskodik, hogy istenhite, tudása és ő maga is közel jár az emberekhez és életükhöz – bizonnyal ezért érti őket. Tanárként, teológusként, szerzetesként és papként egyaránt. Most hivatásának ez utóbbi száláról kérdeztük, hiszen idén ünnepli szentelésének ötvenedik évfordulóját.
– Élete történetének mely pontján ismerte fel papi hivatását?
– Tulajdonképpen a háború sorsfordító megrázkódtatásai késztettek arra, hogy – nem is egyszerűen pap, hanem – piarista legyek. Tizenkét éves voltam, amikor Nagyváradon elértek minket a hadiesemények, ott kellett hagynunk a lakásunkat és az egész életformát, amit addig éltünk. Mindezt egy érzékeny gyerekkorban tapasztaltam meg, és akkor el kellett gondolkodni azon, hogy ha már túléltük, akkor vajon miért, s mi az, ami ebben a nagy átalakulásban ránk van bízva. Amikor fölkerültünk Pestre, kicsit rászorultunk, hogy én is pénzkereset után nézzek. Korrepetálást vállaltam, diáktársaimat tanítottam. Ez nagyon pozitív tapasztalat volt számomra, mert azt vettem észre, hogy közben kedvük támadt a szellemi munkához. Nagy örömet jelentett, hogy úgy látszik, ilyesfélékhez értek. Ezek között érlelődött meg bennem az a vágy vagy elhatározás, hogy piaristának kellene lennem.
– A piarista gimnáziumban töltött, egész életét meghatározó diákéveit a háború pusztítása mellett az egyházi iskolák államosítása is megszakította – két esztendeig. Mindez hogyan befolyásolta hivatását?
– A szerzetesi iskolákban talán soha nem volt olyan közvetlen kapcsolat tanár és diák között, mint éppen ezekben a nagyon nehéz időkben. Például amikor a bombatámadások összegyűjtötték őket a pincében. Együtt hallgatták a bombák robbanását, s aggódtak, hogy mi lesz azokkal, akiket szeretnek. Budapesti épületünket bombatalálat érte, és később együtt vettünk részt az újjáépítésében, hordtuk a téglát. Az iskolák államosítása után a rend attól félt, hogy feloszlatják. Ekkoriban is számos feledhetetlenül mély élmény kapcsolt össze minket, diákokat a renddel és a rendtagokkal is. Megtapasztaltam, hogy tanár és diák között ilyen kapcsolatok lehetnek, s ennek a fölfordult világnak a zűrzavarában ezek megmaradnak, sőt egyre mélyebbé válnak. E tapasztalat késztetett arra, hogy érdemes továbbadni azt, amit ezektől a tanároktól kaptam – amíg lehet. Mert ez is kérdéses volt. Nem úgy látszott, hogy néhány évtized múlva majd visszaadják az iskoláinkat.
– Egy piarista életét elsősorban az iskolai órarend, a tanításra való felkészülés és az ezzel kapcsolatos munkák osztják be. Emellett mi jellemzi papi hivatásuk gyakorlását?
– A papságunk állandó küldetést jelent közösségekhez és egyénekhez is, többek között a volt tanítványainkhoz, tehát nem csak arra való, hogy a személyes spirituális életünket mélyebbé tegye. A lelkipásztori munkába való bekapcsolódásunkat sok minden javallja. Például sokaknak örömére válik, hogy mi egy tanárnak a műveltségével szólunk hozzá egy evangéliumi szakaszhoz is; ez nagyon fontos egy olyan korban, amikor a kultúra és a kereszténység kapcsolata kérdésessé vált. Az is sajátos papi feladat, hogy a diákoknak prédikáljunk a miséken, vagy hogy a szentségekbe való bevezetés alkalmával az iskolai hitoktatás szintjén is megjelenjen a keresztény hit újragondolása, amely a II. vatikáni zsinat nyomán indult el. Nemcsak a teológia peremén történtek fogalmazásbeli átalakítások, hanem sok mindennek az arányait, a fontosságát látja másképpen az egyház, mint korábban. Ez sokat jelentett számomra, egy izgalmas korban telt az életem, ami feladatot és örömet is adott. Nemcsak pedagógiai kérdés volt, hogy amit megtanultam, azt hogyan próbálom eljuttatni a diákokhoz, hanem mindig újra kellett gondolni az egészet, együtt kellett mozdulni azzal a szellemi-lelki alakulással, amely az egyház életét ezekben az évtizedekben egészen különösen mozgalmassá tette.
– S hogyan van jelen egymás mellett, nem szorítja-e egymást a tanítás és a papság kettős kötése?
– Nem a szórakozás kedvéért vállalt, hanem Istennek tetsző elkötelezettség a tanítás is. Ezt átszövi az imádság, és ez szövi át az imádságunkat és a papságunkat. Persze vigyázni kell, hogy például ne a dolgozatjavítás vagy a kezdődő nap tanári feladatai járjanak az eszünkben, amikor misézünk, hanem az áldozatra figyeljünk. Ugyanakkor szép is ez a kettősség. Sokszor előfordul, hogy egészen egyedül mutatom be a hétköznapi misét, mert korán el kell indulnom. De egy ilyen misén sem érzem magam egyedül, és nem csak az Isten színe előtt állok ilyenkor. Valamiképpen a tanítványaimat, a régi és mostani tanárokat is összegyűjtöm, amikor az Úristenre figyelek, és értük is imádkozom a szentmisén, amely tértől és időtől független esemény, nagyon tág a vonzásköre, és ebbe belefér az életünk összes eleme.
– Aki ismeri, jól tudja, Tanár Úr mindennapjait fáradhatatlan tevékenység jellemzi: többek közt megszámlálhatatlan meghívásnak tesz eleget, kis közösségektől országos médiumokig. S bármiről kérdezik is, úgy válaszol, hogy a beszélgetőtárs vagy a hallgatóság nem távozik üres kézzel, fejjel, szívvel…
– Annyit mindenképpen megőriztem a fiatalság lelkületéből – s ez lehet, hogy negatívum is –, hogy rengeteg minden, ami körülöttünk történik, nagyon elevenen megérint. Egy kicsit úgy, mint egy sokgyerekes apát, aki a gyerekeinek a problémáit és élethelyzetét is a magáénak érzi. Nemcsak a maga életét éli, hanem azokét is, akikkel valamilyen módon kapcsolatban van. És ez sokszínűséget hordoz. Emberekkel találkozom, s nem pusztán egy fontos, de alapjában véve csak a tudományos életben fölvetődő téma érdekel, aminek az érdekében áttekintem a szakirodalmat, és én is írok egy tanulmányt. Az írásaim is többnyire „lélegzetvételnyi” írások. Elég sok könyvet is összegyűjtök, és nem igazán tudom végigolvasni őket, hanem csak azokat a részleteket olvasom el belőlük, amelyek számomra pillanatnyilag fontosak, és akkor félreteszem boldogabb időkre. Kérdés, hogy valaha is lesz-e időm rájuk, és közben persze jönnek az újabb könyvek… De ezt nem versenyként vagy nyomasztó teherként élem meg. Érdekes kapcsolat ez a körülöttem folyó élettel és a világgal. Talán nem is az életkoromhoz illő helyzet, mégis az életem alakulásából adódik, és azt hiszem, el kell fogadnom.
