‒Sokat hallani arról, hogy kiürültek a múzeumok, különösen az úgynevezett kortárs kiállításoknak szűk a közönsége, hiszen olyan alkotásokat mutatnak be, amelyeket nem szívesen néznek az emberek. Közben például a Sixtus-kápolnát tömegek látogatják nap mint nap, mert szép. Ez is mutatja, elsősorban a művész szerepét kell tisztázni. Istentől kapta az ember a tehetséget, és ez nagy ajándék. Hiszen a művészet felidézi az isteni teremtés örömét. Isten a semmiből formálta meg a világot, a művész a teremtett világból hoz létre újabb alkotásokat. Kisléghi Nagy Ádám, aki kamaszkorától tudatosan készült a művészi pályára, mindig eszerint az elv szerint határozta meg önmagát, és Az ábrázolás dicsérete című írásában meg is fogalmazta ezt az ars poeticát: „A művészet, miként a világ, az önmegtagadás magvából született. Isten a teremtésben önmagát törvényekkel megköti, hogy ezzel személyét felfedje az ábrázolás titkában, a megtestesülésben. (…) Az önmagáról megfeledkező, nagyszívű Isten mozdulatát követve a művész saját emberi természete ellen fordul, hogy az embert a valódi létezés felé megnyissa.” ‒ Magyarországon sajnos az ilyen hitvallásból fakadó alkotásokat a vallásos, funkcionalista művészethez sorolják, nem számít kortárs művészetnek ‒ mondta Kisléghi Nagy Ádám. ‒ Most azt tapasztaltam, Olaszországban kicsit jobb a helyzet; hogy csak azt említsem, ott a világi média is beszámolt a találkozóról. Itthon ezt az egyház magánügyének tekintik. Pedig éppen az a feladat, hogy most, a posztmodern után, újra felfedezzük a keresztény művészet egyetemességét. Maga a találkozó helyszíne is ezt az üzenetet közvetítette ‒ tette hozzá a festőművész. ‒ Nem egy hivatalos audienciateremben találkoztunk, hanem egy olyan helyen, ahol a falakon ott láthatjuk megfestve az emberiség történetét, a világ teremtésétől az utolsó ítéletig. Michelangelo „jelenléte”, illetve Palestrina alkotásai, amelyeket a Sixtus-kápolna kórusa adott elő, is azt mutatták: ez a művészet nem elavult, sőt, lehet modern.
