Fedezzük fel újra!

Ám akkor sem sokkal rózsásabb a helyzet, ha délidőben a belvárosi étkezdék tálcáin hagyott, szemétbe kerülő drága ételeket veszem szemügyre. Amíg egyesek éppen csak megkóstolt húsételt, tejszínhabtól roskadó édességet küldenek a moslékba egy hanyag mozdulattal, addig mégsem lehet olyan nagy a baj…


Persze fájdalmas tény, hogy mindeközben honfitársaink egy része mind kilátástalanabb anyagi helyzetbe kerül, a tehetősek és a nincstelenek közötti szakadék egyre szélesedik. Az úgynevezett középosztálynak pedig szintén egyre szűkebbre kell húznia a derékszíjat, egyre józanabbul kell mérlegelnie, hogy mire költ, és mire nem. Ám ez – az élet különös összetettségéből adódóan – bizonyos szempontból akár jót is eredményezhet. Az ezredfordulón egy, a rádióban nyilatkozó bölcs asszony azt jövendölte: ez az ország akkor lesz a legboldogabb, ha majd a legszegényebb. Hiszen a gazdasági-társadalmi gödör legalján újra megélhetjük az összetartozást, a testvériséget, a szolidaritást, kezdetét veheti a mélypont ünnepélye. Annyi máris tapasztalható, hogy sok ezer, tízezer honfitársunk, akik a rendszerváltás óta úgy képzelték: nyaralni kizárólag valamilyen egzotikus országban vagy a déli tengerparton lehet, hirtelen felfedezték a belföldi vakációzás szépségeit. Lám csak, újra „vállalható” lett a Balatonhoz utazni; kiderült, hogy hazánkban is rengeteg vonzó hely, különleges látnivaló található. A falusi turizmus, a százféle vidéki fesztivál révén megismerhetjük nemzetünk múltját, feledésbe merült szellemi örökségünket, gazdag hagyományainkat.