Mindenesetre a hideg – legalábbis az újság szerint – leginkább a fecskék életére jelent veszélyt. A madarak ugyanis nem voltak felkészülve a hirtelen jött talaj menti fagyra. Nem volt idejük összecsomagolni, elbúcsúzni a nyári barátoktól, bedeszkázni a fészkek ablakait, és útra kelni. Itt ragadtak. Benne a hidegben. Lekésték a szeptemberi vonulást, mert a hidegben kevesebb élelemhez jutottak, legyengültek, és már képtelenek voltak szárnyra kelni. A madárkórházak megteltek fecskével. Fûtőtestek, gázbojlerek mellett, kartondobozokban lábadoznak, a gondozók etetik őket, hogy megerősödve még elérjék a csatlakozást: az októberi vonulást.
De ha azt is lekésik… más megoldás után kell nézni. Egyes madárvédők felvetették: olyan jótét légitársaság kellene, amelyik felnyalábolná azt a néhány ezer fecskét, és elvinné őket melegebb éghajlatra. Ha repülni nem tudnak, reptessük őket. Ez az ötlet aztán sok kérdést hozott magával. Hogyan kell egy fecskét becsomagolni? Vajon túléli-e az utazást? Vajon érkezés után tudni fogja-e, hová csöppent, hiszen a fáradságos hosszú út élménye hiányzik az életéből? Vagy netán elindul délre, még délebbre? (Azt hiszem, egy kicsit lenézzük mi a fecskéket.)
Végeredményben a szakemberek hosszas tanakodás után arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a reptetett fecskéknek legalább a fele elpusztulna a földre szállás után. Pedig a tunéziai légitársaság mindenki mást megelőzve jelentkezett, hogy már vinnék is a madarakat, csak adják őket oda.
Így szeptember-október tájékán, a menetrend szerint égő kukák, repedt plexipajzsok, álló fúrópajzsok, valamint síkvidéki alagutak országában élmény volt olvasni valami egészen másról: a fecskementő hevületről. Szeretnék olyan országban élni, amelynek legfőbb gondja a fecskék felmelegítése.
De talán még jobban örülnék annak, ha a nagy vehemencia mellett ráébrednénk, van körülöttünk jó néhány más élőlény, amely szintén fázik. Például emberek. Különös ismertetőjelük nincs. Talán ezért nézünk keresztül rajtuk. Pedig ők is melegre vágynak. Még Afrikáig sem kellene vinni őket. Állítólag a verebeknél többet érünk. Ideje lenne elérnünk a fecskeszintet is. Vagy azt: tekintsük legalább félfecskényi értéknek az embert! És ehhez még légitársaság sem kell. Csak valaki, aki észreveszi a kapualjban, metrópadon, parkmagányban létező, fecskesorsú gubbasztókat. Valaki, aki meglátja bennük az embert.
