A nagyobbak viszont az osztály karakterét szeretnék megjeleníteni az élőképekben, így az absztrakt alkotások, a nonfiguratív ábrázolások is szóba jönnek. Érdekes megfigyelni az osztályok belső életét, azt, ahogyan megtalálják a nekik legmegfelelőbbnek tűnő képet. Lármás, vitatkozós együttlétekben szikráznak össze a különböző elképzelések, hogy azután lecsillapodva elkezdődhessen a kreatív, előrevivő munka. Akad olyan osztály, ahol szinte tanári segítség nélkül készül el a produkció, a gyerekek lelkesek, egymást segítik a jobbnál jobb ötletekkel. De bizony találunk példát ennek az ellenkezőjére is. Van, ahol az osztályfőnök csak koordinál, más esetben viszont az egész műsort a hátán viszi. S hogy mindez min múlik? Leginkább az osztály összetételén.
Állandó dilemma azonban, hogy mi a tanár szerepe ezekben a produkciókban, hogy mennyire kell beleszólnia a munkába. Adott esetben ugyanis nagyon nehéz megértetni a gyerekekkel, mit lehet színpadra állítani, és mit nem. Ízlés, kultúra, esztétikai és dramaturgiai érzék, térlátás, tapasztalat és még megannyi más adottság kell ahhoz, hogy akár csak egy néhány perces kis műsor is megszülessen. Eddigi osztályfőnöki munkám során megtapasztaltam, milyen jó együtt dolgozni egy olyan csapattal, amelynek tagjaival egy nyelvet beszélünk, de bizony átéltem már annak a terhét is, amikor széttartottak az erővonalak. Hagyni megszületni a minőségileg silányat, amit a gyerekek a magukénak éreznek, vagy beleszólni a munkájukba, terelgetni őket az igényesebb felé, vállalva azt, hogy nem tudnak azonosulni a produkcióval – nehéz dilemma ez. Hogyan lehet a minőség felé mozdítani a készülő előadást úgy, hogy közben ne veszítsék el a gyerekek az érdeklődésüket? És hol van, van-e olyan pont, ahol megtörhet a kapcsolat, de a minőségnek maradnia kell? Vagy inkább a tanár-diák kapcsolat a fontos? Sarkított kérdések ezek, természetesen minden konkrét helyzet árnyaltabb és összetettebb ennél.
Ám egyre inkább azt tapasztalom: a minőség melletti döntés hosszú távon fontosabb, előrevivőbb, és a kapcsolat is helyreáll(hat). A népszerűtlenség vállalása nehéz. Ám olykor ez az egyetlen lehetőségünk annak kifejezésére, hogy nem magunkat állítjuk a középpontba.
