A tanév kezdetén pedig rendre visszatér az örök téma a tízmillió önjelölt pedagógus országában: mit vagy mit ne adjunk gyermekeink kezébe, hogy felnőve művelt, széles látókörű polgárokká váljanak? Idén augusztusban két olyan film is debütált (az egyik a mozikban, a másik a Netflix streaming-szolgáltatón), amelynek története könyvek körül forog. Mindkét kosztümös dráma a II. világháború utáni Angliába repíti nézőjét, ám az olvasáshoz kevéssé csinál kedvet.
A napfényesebb darab kétségkívül a humorosan méretes című The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society, magyar címén Krumplihéjpite Irodalmi Társaság. Az angolszász nyelvterületen tavasszal, Európában pedig augusztus 10-én, a Netflixen bemutatott alkotás egy könnyed történelmi-romantikus lektűrből, Mary Ann Shaffer és Annie Barrows regényéből készült, felütése pedig sokat ígérő. A fiatal, feltörekvő írónő, Juliet Ashton (Lily James) legújabb kötetének közönségtalálkozóján igyekszik a siker felé, amikor titokzatos levelet kap egy rejtélyes idegentől. Az épp elköteleződni készülő, nagyvárosi lány megérez valamit, hosszú, őszinte levélben válaszol, s csakhamar egy hajón találja magát, amint levelezőpartnere szülőhelye, Guernsey szigete felé tart. Ott aztán egyik meglepetésből a másikba esik, amikor megismerkedik a címben jelzett, kissé őrült nevű olvasókör tagjaival. Mike Newell rendező ügyesen, bár kissé ráérősen vezeti nézőjét a történet fordulatain át, és a kezdeti naiv báj, ahogy a vidéki Angliára rácsodálkozó főszereplőnk szemével látjuk az eseményeket, lassan mind borúsabb hangulatoknak adja át a helyét. Guernsey szigete ugyanis az egyetlen, brit fennhatóság alatt álló szárazföldi terület, amit a németeknek sikerült elfoglalniuk az angliai csata során. A nácik ugródeszkaként tekintettek a szigetre Anglia szárazföldi inváziójához, a helyi lakosság pedig tiltakozott, tűrt vagy alkalmazkodott – saját vérmérséklete szerint. Fájdalmas családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, ám érzelmi alapozás híján alig tudunk együttérezni a figurákkal, a romantikusra hangolt finálé után pedig ilyesféle közhelyekkel gazdagodunk: „az olvasás összehozza az embereket,” „az erőszakra a szeretet az igazi válasz”. Falvédőre való matinétanulságnak mindez megteszi, a katarzishoz azonban kevés.
Isabel Coixet rendezőnő a legújabb filmjével, a hazai mozikban augusztus 30-án bemutatott Könyvesbolt a tengerparton-nal komolyabb dologra vállalkozott: elsőként vitte vászonra Penelope Fitzgerald angol írónő egyik regényét. Az 50-es évek kisvárosi Angliájában játszódó történet főszereplője Florence Green, a fiatal özvegy (Emily Mortimer), aki hosszú idő után tér vissza a háború rettenetéből még épp csak ébredező, álmos tengerparti kisvárosba. Florence eltökélt szándéka, hogy könyvesboltot nyit, ám a takaros házra, amit e célra kinézett, másnak is fáj a foga. A bolt némi huzavona után kinyit, s megindul a csendes küzdelem vevőkért, barátokért, szövetségesekért – szimbolikusan egy darabka kultúráért. Florence-t ugyanis alig akarja befogadni a helyi, meglehetősen képmutató közösség: bankkölcsönigényét a tisztviselő lekicsinylő mosollyal utasítja el, a jómódú polgárok egyre csak ígérgetik a mecenatúrát, a település mindent irányító nagyasszonya (Patricia Clarkson) pedig rögtön az elején Florence tudtára adja, keresztezi a terveit. Rendezőnk már az első jelenetekben egyértelművé teszi, hogy komor történetre számíthatunk: Newellel ellentétben, aki turistakatalógus-szerűen, néhol a giccs határán egyensúlyozva fényképezteti operatőrével a brit tájakat, Coixet értelmezésében fakószürke, vészjósló az angol vidék. Florence vállalkozása végül zátonyra fut a helyiek gáncsoskodásán, ám a rendező mintha mégsem merné teljesen vállalni a kudarc tragikumát: a cselekményt az alapregénytől idegen, apró epizódokkal igyekszik derűsebbé tenni, amitől még a drámai finálé is furcsa idézőjelbe kerül. Emily Mortimer a figuráját mélyen átélve játszik, szomorú tekintete már az első percekben rabul ejt. Bill Nighy a nő egyetlen szövetségeseként tulajdonképpen önmagát alakítja – s tőle ez több is mint elég a karakterhez –, Patricia Clarkson pedig okos rutinnal formálja meg a súlyos hatalommániáját felszínes bájolgás mögé rejtő, veszélyes matrónát. Ám hiába minden igyekezetük, közösen sem képesek emlékezetessé varázsolni az epizódokra eső forgatókönyvet, a befejezés pedig megrendülés helyett inkább kérdőjeleket hagy bennünk.
Bár sokan sokszor jósolták már halálát, a Gutenberg-galaxis szerencsére még nem pusztult el. Newell és Coixet filmje lehetett volna kosztümös álruhába bújtatott, aktuális kommentár az olvasáshoz való mai viszonyunkról, ám a végeredményt figyelve úgy tűnik, rendezőinknek inkább nosztalgiázni volt kedvük, és a könnyebbik utat választották. Amúgy is divatja van ennek mostanság.
