A püspöki kar két éve határozott a második emelet felújításáról, amely mára elkészült − magyarázza Zöldy Pál, az otthon vezetője. Az igazgatói teendőket egy ideig még Endrődy Zsuzsanna, a Katolikus Szeretetszolgálat igazgatója látja el: − Az elhatározás azt jelentette, biztosítják az évtizedek során elhasználódott, korszerűtlenné vált épület felújításához szükséges, bizony nem csekély összeget. Egyszerre persze nem ment a hatalmas, egykor karmelita kolostornak épült, majd szemináriumnak helyet adó épület helyreállítása. Az igazgatónő kívánsága szerint − bár az építészeket meg kellett győzni erről − felülről kezdődött a felújítás. Így a második emeletre egy ideje már beköltözhettek a lakók. Szép, kényelmes, tágas, barátságos lakrész várta őket. Mindegyik szobához mosdó és mellékhelyiség, legtöbbjükhöz külön zuhanyozó is tartozik. Amikor Zöldy Pál otthonvezetővel körbesétálunk az emeleten, amelynek egy része − a korábbi tetőterasz − ma üvegfallal és üvegtetővel határolt nagyszerű télikert, egyben találkozási hely, eszembe jut Szendi József nyugalmazott veszprémi érsek emlékezése: „1948. augusztus 28-án, Szent Ágoston napján neveztek ki teológiai tanárnak a székesfehérvári szemináriumba, amely eredetileg karmelita rendházként működött. II. József a pálosokhoz hasonlóan őket is feloszlatta, mert ezt a kontemplatív, monasztikus rendet sem tekintette társadalmilag hasznos közösségnek. Kezdetben Koppány utcai lakásomról jártam be a kispapokhoz, de amikor 1949 őszén prefektusi kinevezést is kaptam, be kellett költöznöm a szeminárium második emeleti, Megyeház térre néző, félig kész prefektusi lakásába. A szoba lakható volt, de a fürdőszobának még se padlója, se felszerelése nem volt. A kispapokkal együtt építettük az új emeletet a rendházból lett szemináriumra, s egyszemélyes szobákat alakítottunk ki. Az 1952-es államosítás után papi öregotthonná alakult át a szeminárium. Az idős lelkipásztorok örömmel költöztek ide, mert mindenkinek különálló lakrész jutott. Az épület egy részét azonban átutazó katonatisztek szálláshelyének foglalták le. A földszint, ahonnan a templomba, illetve másik irányban az ebédelőbe lehet jutni, megmaradt az egyháznak. A tisztek egy hátsó ajtón keresztül közlekedtek. Az emeletre, ahol az említett kis szobák voltak, külön lépcső vezetett föl. Ez a megosztottság évtizedekig, egészen az 1990-es évek elejéig fennmaradt, amikor az egyház visszakapta az egész épületet.” Az ország minden részéből érkeznek ide atyák az egyházmegyés püspök ajánlása alapján. Az éjjel-nappali egészségügyi felügyelet sokat számít. Nővérek látják el a szolgálatot éjjel is, s ha szükséges, azonnal érkezik a megfelelő szakorvos. Gyergyói Gyula atya hat és fél éve él itt. „Korábban Somogyapátiban, Szigetvár mellett szolgáltam. Tizenhárom falu tartozott hozzám.” 1975. június 29-én szentelték pappá, 2002 februárjában betegsége miatt leszázalékolták. Pedig még csak hatvanöt éves múlt szeptemberben. „Jól érzem magam itt” − tekint rám. „Hogyan telnek a napjaim? Az egyik szomszédos atya szobájában jövünk össze néhányan, s együtt végezzük a breviáriumot, a keresztutat, a rózsafüzért, máskor pedig kártyázunk. Gyula atya Erdélyben, Gyergyóalfaluban látta meg a napvilágot, amely helységhez, annak István nevű papjához kötődik a csíksomlyói búcsúk története, az 1567-es esztendőtől. 1943-ban csecsemőként került át szüleivel a trianoni Magyarországra, Mezőkovácsházán telepedtek le. Lesétálunk az első emeletre, ahol üresen állnak a szobák. Ezek valamivel nagyobbak a fölső szinten lévőknél, de állapotukon látszik, évtizedek óta nem újították fel őket. Most arra várnak, hogy megkezdődjék ennek a szintnek a korszerűsítése is. Endrődy Zsuzsanna elmondja: a püspöki kar a közelmúltban megszavazott egy jelentős összeget, amelyből az első emelet teljesen rendbe hozható, de „szeretnénk, ha a földszint építészeti helyreállítása is beleférne ebbe”. Apüspöki konferencia által megadott összeg a teljes befejezéshez nem elegendő, ugyanakkor egy ilyen munkát nem lehet félbehagyni. Valahogy „ki kell gazdálkodni”. Kívülről még nem látszik a felújítás. Ehhez talán sikerül uniós pályázati pénzhez jutni. Egyesek talán nehezebben látják be, miért kell a ma ismert legkorszerűbb eljárásokat és gépészeti berendezéseket alkalmazni. „Egy ilyen fölújítás legalább harminc évre szól.” A házat folyamatosan lakták, de soha nem újították fel. A szobákat sem festették ki. „Elfogadhatatlan helyzet alakult ki − mondja Endrődy Zsuzsa. − A mosdó és a mellékhelyiség a fűtetlen folyosó végén volt.” Majd hozzáteszi: „Már az eddig elvégzett rekonstrukció is visszahozta az épület szépségét és békéjét.” A szeretetszolgálatnak tíz intézménye van, s idén a Katolikus Karitásztól átvették a XXIII. Jánosról elnevezett, három különálló épületben működő idősek otthonát. „A családok ránk bízzák hozzátartozóikat, s ez igen nagy felelősséget jelent.” Mintegy ezer ember sorsáról van szó. A Katolikus Szeretetszolgálat 1950-ben jött létre, amikor a szerzetesrendek szétszóratásakor gondoskodni kellett az idős, beteg férfi szerzetesekről és apácákról. „Kijelöltek néhány házat, ezek alkotják ma is otthonainkat: a székesfehérvári mellett Dabas, Jászberény, Verőce, Csákvár, Tiszaalpár, Hejce, Ipolytölgyes, a budapesti Názáret Otthon és Solymáron idős szerzetesnők lakhelye. Ipolytölgyes valamikor egészségügyi otthon volt, ma már inkább idősek otthonává kellene átalakítanunk, hiszen a gondozottak lassan megöregszenek.” A falak között emberi sorsok, emlékek sokasodnak. Bogó István atya éppen jó étvággyal fogyasztja ebédjét. Mivel nehezen mozog, szobájában terítenek neki. Egykori hívei is időről időre ellátják jóízű falatokkal. „Hát kérem… hogyan is volt? Solymáron kezdtem papi pályámat, majd a székesfehérvári Fölsővárosba kerültem. Itt ért engem a forradalom, utána elhelyeztek Csepelre. Ott is káplán voltam, mert régen − mondja kissé kritikus hangon − nem kéthárom éves papokat neveztek ki plébánosnak… A csepeli esztendőket tekintem papi életem egyik fénypontjának. Nagyon rendes, jó embereket ismertem meg. Csepel nem volt olyan vörös, mint ahogyan mondták. A csepeli munkás öntudatosan azt vallotta: „Nem ajándék, ha kapok egy panellakást. Megdolgozom érte.” Bogó atya hat és fél év szolgálat után Dunaújvárosba került, Bokor Ferenc ferences szerzetes mellé. „Eredeti ember volt. Egy jellemző eset róla: tábori lelkészként szolgált a második hadseregben. Tisztiszolgájával ment valahová a fronton, de hóviharba kerültek, s eltévedtek. Megszólalt a honvéd: hadnagy úr, befutottunk a muszka vonalba. Hogyan kerülünk ki innen? Erre megkérdezte tőle a tábori lelkész: amikor jöttünk, melyik feledet fújta a szél? A jobbat, válaszolta a katona. Nahát, akkor fordulj meg, hogy a bal pofádat fújja, és akkor kikerülünk innen! Az egyik évben a plébános rá bízta a nagypénteki beszédet. Este, a vacsoránál azt mondta: „Jól beszéltél, öregem, béküljünk ki, szervusz. Ekkor lettem pertu az öreg plébánossal.” Ezután Nagykarácsonyba került, első plébánosi helyére. Aztán Polgárdi következett, „ahol negyven évig voltam plébános”. Egy idő óta nehezen megy a mozgás, különféle betegségekkel küszködik. A papi otthonnak évtizedekig Szappanyos Béla atya volt a vezetője. Halála után nehéz átmeneti időszak következett, majd négy évvel ezelőtt Zöldy Pál lett a vezető. Az első emelet nem egészen kihalt. Az egyik folyosórészen mentális betegek laknak. Ide világi férfiakat is felvesznek. Az otthon jogosult az Alzheimer-kórban szenvedők ápolására. Zöldy Pál elmondja, a szociális törvény legutóbbi módosítása mennyire nehezíti a helyzetüket. „Eszerint például nem végezhetnénk szakápolást. Ha valakinek például fölfekvése van, nem kezelhetnénk, vagy házi ápolási szolgálat látná el. A kórház krónikus belgyógyászati osztályán állapota aligha javulhatna. Hiszen nincs elég nővér, aki rendszeresen forgatná a beteget, és kenegetné a sebes felületet.„ Ezt a munkát most finanszírozás nélkül látják el. Fejkvóta szerint kapják az ellátási összeget, amelyet az egyházmegye pótol minden olyan esetben, ha az atyák nyugdíja nem elég a havi nyolcvanezres hozzájárulásra. Zalai Ferenc atya júniusban ment nyugdíjba, szeptember elsejétől az otthon lakója. (Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy az atya időközben elhunyt.) Negyvenöt évig Kaposfüreden volt plébános, előtte tizenöt esztendeig szolgált Somogyapátiban. A nyolcvannyolc éves, derűs atya sorsa maga a megelevenedő történelem. „1944. december 7-én a veszprémi börtönben szenteltek pappá.” Amikor Mindszenty József veszprémi püspököt a nyilasok letartóztatták, a kispapok ugyancsak papi öltözetben kísérték végig főpásztorukat a rendőrségre. A menetben haladt Zalai Ferenc is. A tüntetés miatt őket is börtönbe zárták. Közben a város hadműveleti területté vált. „Mindszenty püspök azt mondta nekünk: gyerekek, nem tudom, mi lesz velünk, fölszentellek titeket. Tízen ekkor kaptuk meg a papságot. Majd Sopronkőhidára vittek minket.” A tavasz már szülővárosában, Sümegen találta Zalai Ferencet. Nemsokára megkezdődött az a papi szolgálat, amelynek során mindenütt neki kellett megteremtenie a plébániát, építeni házat és lelkeket. „Nehéz helyzetben kerültem Kaposfüredre. De bíztam a Jóisten szeretetében és a hívek hűségében. S negyvenöt évig ott maradtam… Nem sok anyagit tudtam összeszedni, mert a pénzt fölélte két családom: Kaposfüred, ahol plébániát és Magyaregres, ahol templomot építettünk.” És megelégedetten mosolyog hozzá. „Jól érzem magam, mindent megkapok, amire szükségem van, s bár még csak néhány hónapja vagyok itt, lelki életünket is közösen alakítjuk a paptestvérekkel.” Az otthonba számos világi jelentkező is lenne: idős kántorok és más egyházi személyek, de ez a ház az atyák számára van fönntartva. Negyvenhatan laknak itt, a teljes felújítás után hatvanan lesznek a kolostori meghitt békében, ahová halkan átszüremlik a fal túloldalán lévő templomból az orgona hangja. A folyosóról kápolna nyílik, ablakán át lelátni a szentélybe.
