Hallgat köztünk a múlt, dermedten, politikai és emberi feszültségekkel terhesen hallgat. A magyarellenes atrocitások kérdését egészen a kilencvenes évekig tabuként kezelte mind a jugoszláviai, mind pedig a magyarországi pártállami politika, és ennek megfelelően a történetírás is – állapítja meg Matuska Márton újságíró, a tragikus év egyik első kutatója. A Szegeden működő Délvidék Kutató Központ alelnöke, Forró Lajos történész, aki családjában érintett a délvidéki drámában, igen nagy erőfeszítést tesz, hogy hetven esztendő múltával minél hitelesebben és részletesebben megismerhessük az egykori történéseket – s mind több helyen állítsanak emléket az ártatlanul megkínzott és kivégzett polgári áldozatoknak. A történész kutatócsoportot Zakar Péter egyetemi tanár vezeti, tagjai többek között az alelnök Forró Lajos mellett Döbör András, Fejős Sándor és Kávai Szabolcs.
Takács Ferenc lelkipásztort 1918. május 26-án szentelték pappá. A kápláni évek után 1940-ben nevezték ki plébánosnak Péterrévére. 1941-ben a visszacsatolt Bácska behívott országgyűlési képviselője lett. 1942-ben a szegedi egyetemen egyházjogból doktorált. 1944 októberében a partizánok két hétig kínozták, majd november 19-én, Szent Erzsébet napján a községháza előtti téren, a nagymiséről odahajtott nép előtt agyonlőtték.
Az élettörténet néhány mozzanata. Nézem a Simor Márton szegedi szobrászművész által készített, Takács Ferencet ábrázoló domborművet. Igyekszem elképzelni a lelkipásztor alakját. Az elmosódó fényképen szelíd arc, mégis szigorúan zárt száj, messzire révedő tekintet. Elmenekülhetett volna a partizánok érkezésének hírére, mégsem tette. Kozma Gábor, a szegedi Gál Ferenc Főiskola rektora mondja: „A bácsi egyházmegye tizenkilenc papjának meggyilkolása mindegyikük áldozatában újra és újra ezt fejezte ki: a tisztelt és szeretett papok kínhalála elrettentő erejű volt.”
Ha elverik a pásztort, szétszéled a nyáj. Takács Ferenc tartotta magát az evangéliumi szellemhez: helyben kell maradnia, mindent vállalva is helyben…
Közben a hallgatag, emlékező közösségben valakit szóra bírok. Lassan, megfontoltan hullanak a szavak: „Az emberek nagy része együtt tud élni a másikkal. Akadnak szép példák is. A szomszédos utca, amely a Tisza-parttól a Pece sorig húzódik, dr. Kiss Imre nevét viseli. Magyar származású orvos volt, akit ugyanúgy tiszteltek a magyarok, mint a szerbek. Amikor a magyar katonaság bevonult, kiállt a szerbek mellett, s amikor jöttek a partizánok – úgymond visszatért a szerb világ –, akkor szerb emberek álltak ki az ő védelmében. Itt van Gyetvai Péter, az ő nevét is utca őrzi. Szintén olyan személy, akit a magyarok és a szerbek egyaránt tiszteltek. Számos polgári lakost öltek meg Péterrévén. Nemigen beszélünk erről – sem mi, magyarok, sem a szerbek.”
Egy fiatalember kapcsolódik a halk szavakhoz: „Az 1944–45-ös idők – más településen élek, harminc kilométerre innen – nálunk sem volt téma odahaza. Nagyszüleim, akik átélték azokat az időket, nem beszéltek erről. A háború után megfélemlítették a túlélőket, s ez egészen a hatvanas évekig tartott. Ez elegendő volt ahhoz, hogy máig elfojtsák a múlttal kapcsolatos érzelmeinket.” Aztán szomorú, amit mond: „A fiatalokat ez már nem érdekli. Mivel nincsenek közvetlenül érintve, nemigen foglalkoznak múltbéli eseményekkel.”
Értem – ha el nem is fogadom –, hogy a mintegy ötezer magyar katolikusból, aki eljött, jobbára az is az idősebb nemzedékekhez tartozik.
„A magyarok az emlékhely állítását megnyugvással fogadták – veszi át a szót János bácsi. – Bár nem volt ennek túl nagy hírverése.”
Hiba lenne elhallgatni, hogy az emlékhely – mint a többi is – magánterületen, a templomkertben áll. Elképzelhetetlen volna, hogy közterületen állítsanak fel emlékművet az 1944-es magyar áldozatok emlékére? – Kérdésem a levegőben marad, a választ a tekintetekből olvasom ki. A szerb lakosok száma egyre növekszik ezen a településen is. A délszláv háború során – és máig – egyre többen húzódnak föl a bácskai településekre. Sok magyar ház eladó – a fiatalok, ha tehetik, másutt keresik boldogulásukat –, „idővel vevőre találnak, de ők már nem magyarok lesznek…”
Bármennyire gondolat- és lélek mély bezárt is a múlt, mégis megtudom, az egykori partizán, aki agyonlőtte Takács plébánost, ma is a községben él. Ha eljött volna az emlékezésre, a bocsánatkérésnek ezzel a gesztusával elérkezhetett volna a történelmi kiengesztelődés Péterrévére… Elérkezhetett volna…
Hegyi László, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára a következőket mondja: „Azokra emlékezünk, akik még a végtisztességet sem kaphatták meg. Azokra, akiknek sebtében tömegsírban elföldelt maradványai fölé lakótelepek, ligetek, teniszpályák épültek, és azokra is, akiknek holttestét iparilag feldolgozták. A felfoghatatlan, állatias mészárlás áldozataira.
De a népirtásnak nem csak azok az áldozatai, akiket meggyilkoltak. Nem csak az a negyvenezer ember, nők és férfiak, aggastyánok és csecsemők, akiket sokszor a képzeletet felülmúló, szadista kegyetlenséggel öltek meg. Áldozatok azok is, akiket bebörtönöztek, internáltak, kitelepítettek, rokkanttá tettek. Akiket származásuk miatt lehetetlenítettek el, aláztak meg. Akiknek megbélyegzésül, megkülönböztető jelként fehér karszalagot kellett viselniük, hirdetve, hogy törvényen kívüliek. Szabadon megalázható, megnyomorítható, megölhető számkivetettek.
Azok is áldozatok, akik soha többé nem léphettek újra a házukba, akiket elüldöztek szülőföldjükről, akiket földönfutókká tettek. Azok is áldozatok, akik lelkükben hordozhatták csak gyászukat, elvesztett szüleik, házastársuk, gyermekük – saját elvesztett, megrabolt életük miatt.”
Az emlékhelyet a Délvidék Kutató Központ kezdeményezésére helyezték el, a Gál Ferenc Főiskolával együttműködve. 2012 tavaszán állítottak első alkalommal emlékművet délvidéki mártír lelkipásztornak, a martonosi Werner Mihály apátplébánosnak. Ezt követően Óbecsén Petrányi Ferenc, Horgoson Virág István, Moholon Varga Lajos, Magyarkanizsán Szabó Dénes plébános előtt tisztelegtek – mindenütt a templomkertben elhelyezett emlékműnél.
A mostani megemlékezés főszónoka, Hegyi László beszédében kitért arra, hogy minden ilyen megemlékezés „segít abban, hogy az itt élők fel merjék emelni a fejüket, elmondják eddig csendben magukban hordozott fájdalmukat”. Majd így folytatta: „Mi, akik most közösen emlékezünk főtisztelendő Takács Ferenc plébános úrra, rajta keresztül minden magyarra emlékezünk. Azokra, akiknek egy megfélemlítő, etnikai alapú terror áldozataként azért kellett meghalniuk, csak annyi volt a bűnük, hogy magyarnak születtek.”
Az államtitkár emlékeztetett arra, hogy napjainkban is vannak még olyanok, akik a múltat le akarják tagadni. „Hosszú évtizedekig hallgatás, a néma, belső gyász kísérhette csak a szörnyű genocídium emlékét. Majd miután emlékezni kezdtek a túlélők, megjelentek azok is, akik nem tűrik, hogy nyoma maradjon tetteiknek. Útjukat letört, elvitt keresztek, meggyalázott emlékhelyek, kidobált koszorúk jelzik.”
A történelmet végigszántó, újra és újra előtörő rossz. S hiába a kataklizmák után a szólamok: soha többé! – talán még el sem hangzanak a szavak, s máris újrakezdődik valahol.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke hangsúlyozta: hetven év várakozás – adventi várakozás – után, különösen két belgrádi parlamenti képviselőnek, Pásztor Bálintnak és Varga Lászlónak köszönhetően tavaly megszületett az a szerb deklaráció és idén a kormányrendelet, amely megnyithatja az utat a magyar és a szerb nép közti megbékélés előtt a szörnyű múlt után.
Nézem az adventi gyertya két lebegő lángját. A harmadik meggyújtására várakozunk. Mikor jő el az ember öröme itt, a Délvidéken, amikor valóban megnyílik az a bizonyos út…?
Kozma Gábor az adatokat sorolja: a Kalocsa–bácsi egyházmegyében tizenkilenc, az egész Délvidéken harmincöt magyar papi áldozata volt az 1944 őszi vérengzésnek. A rektor a jelenről szólva kiemelte: ma is sok az áldozat… „Hogyan lehetséges ez? A színfalak mögött ma is érdekek húzódnak, geopolitikai tervek, pénz- és hatalom – éhség, ott van a fegyvergyártó ipar, amely oly fontosnak látszik!”
Csöndesen körülveszi a sokaság az emlékművet. Tóth Árpád, Péterréve mai plébánosa megáldja, felhangzik az Úr imádsága, majd lassan, szótlanul, az esős szürkeségbe bújva elindulnak az emberek.
Fotó: Elmer István
